A két tehetséges jazz-zenész még a Zeneakadémián „talált egymásra”, ahol évfolyamtársak voltak – Veronika jazz-ének, Bálint jazzgitár szakon tanult. A Harcsa Veronika Quartetben, amely az egyetemi évek alatt alakult, állandó vendégzenészként már találkozhattunk Bálinttal is. Később együtt alapították – Andrew J. producerrel és Kaltenecker Zsolt billentyűssel kiegészülve – az elektronikus zenét játszó Bin-Jipet, ám időközben már duóként is felléptek. Kialakult, hogy ez lesz a fő vonal, miközben mind a ketten különböző hazai és nemzetközi, nívós projektekben vettek részt (Veronika szerepelt Bohuslav Martinu dadaista operájában Jiří Menzel rendezésében, Bálint True Listener című szerzői lemezén együtt dolgozott Shai Maestro jazz-zongoristával). A jazzduónak februárban jelenik meg a harmadik lemeze Shapeshifter címen, az albumon már két belga muzsikussal kiegészülve játszanak kvartetté bővülve. A magyar jazzélet két legnagyobb ifjú tehetségével az indulásról, külföldi zenei tapasztalatokról, a jazz magyar helyzetéről és a fogyaszthatóság kérdéséről is beszélgettünk.

Veronika, eleinte informatikusnak készültél, és a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdted el a tanulmányaidat. Tudom, hogy jártál zeneiskolába, és a zene mindig is közel állt hozzád, mégis mennyire volt tudatos az a döntésed, hogy huszonegy évesen komolyan kezdj az énekléssel foglalkozni?
Harcsa Veronika: Ezt inkább egy folyamatnak nevezném, amelynek több tényezője volt. Ahogy elkezdtem a jazzénekléssel foglalkozni, egyből éreztem, hogy ez valami különleges dolog. Egészen más volt, mint előtte a hangszeres tanulmányok, vagy bármi más, amiket szerettem csinálni az életben: a matek, a tánc vagy a nyelvtanulás. Az éneklés hatására kezdett kimagaslani a zene az érdeklődési körömön belül. Ettől kezdve egy hosszú folyamat volt, amíg én magam el mertem hinni, hogy ez nemcsak egy hobbi lehet, hanem a szakmám. Másrészt az is egy folyamat volt, amíg kiderült, hogy ezt a világ is visszaigazolja, és meg tudok élni belőle. Ez nyilvánvalóan a szüleimnek is fontos volt.

Be sem fejezted a Műszaki Egyetemet, hanem jelentkeztél a Zeneakadémiára. Elsőre felvettek?
H. V.: Az egyetemet valóban nem fejeztem be, bár az abszolutóriumot megszereztem, csak a diplomám hiányzott volna. A Zeneakadémiára elsőre felvettek, ugyanabban az évben, mint Bálintot.

Bánod, hogy nincs meg az informatikus diploma?
H. V.: Nem. Nagyon jó lenne vele dicsekedni, de valószínűleg ennek így kellett történnie, és nem is érdemeltem volna meg, mert az egyetem végén már egyre kevesebb energiát fordítottam rá.

Valószínű, hogy azért tudtam ilyen nehezen elhatározni, hogy zenésznek álljak, mert a családomban nincsen zenész, sőt művész sem, tehát nem kaptam közvetlen példát arra, hogy ez egy megvalósítható élet.

Egyértelműen matekosként kezeltek gyerekkoromtól fogva, ezen át kellett lendülnöm, és meg kellett változtatnom az énképemet is. Amikor kikristályosodott, hogy ez működhet, nagyon intenzíven vetettem bele magamat a zenélésbe.

Milyen zenék inspiráltak leginkább?
H. V.: Gimnazista koromból meghatározó élmény volt Janis Joplin. Mivel fiatalon meghalt, nagyon kevés zene maradt fenn tőle, így meg lehetett tanulni az egész repertoárját.

Tudtam az egész Janis Joplin-életművet kívülről, és az volt az álmom, hogy elénekeljem a közönség előtt. 

Később Nina Simone volt rám nagy hatással, elsőként a jazzénekesek között, aki azóta is kísér. Nagyon szeretem Carmen McRae-t és Abbey Lincolnt is – ők talán nem a legklasszikusabb nevek a jazzben, de talán nem véletlenül voltak rám hatással: mindig azokat az előadókat szerettem, akik sajátos utakon jártak, és több stílus határán mozogtak.

Számomra a Budapest Fringe Fesztiválon tűntél fel, ahol a fesztivál legjobb hangjának járó különdíjat is megkaptad. Objektív szemmel nézve is fontos pont volt ez a díj. Lendített a pályádon?
H. V.: Ennek tényleg volt visszhangja, 2007-ben történt, és akkor még éppen egyetemisták voltunk a jazztanszakon, habár már megvolt a kvartettem és az irány, hogy merre szeretnénk továbbmenni. Nehéz előre látni azt, hogy melyik hír valójában majd mekkora értéket hordoz utána. Alakulhatott volna úgy az élet, hogy a „Fringe legjobb hangja”díj nem jelent semmit. Szerencsére akkor – biztos a jó sajtóvisszhang miatt is – sokat számított, és ez volt az első díjam.

Bálint, rólad nem tudom, hogy jártál-e a Zeneakadémia előtt máshova. Te hogyan kezdtél érdeklődni a zene iránt?
Gyémánt Bálint: Viszonylag későn kezdtem el hangszerrel foglalkozni, ami azt jelenti, hogy olyan tizenhárom-tizennégy évesen jelent ez meg az életemben. Akkoriban óriási hatású, lehengerlő dolog volt számomra a zenélés és a hangszer szeretete. Klasszikus gitárral kezdtem, de amellett a rockzene érdekelt leginkább. Eric Clapton volt nekem nagyon fontos, akinek akkor jelent meg az 1994-es, From the Cradle című lemeze, amelyen a legfontosabb bluesstandardeket játssza. Amikor már szerettem volna elektromos gitárral foglalkozni, akkor a klasszikusgitár-tanáraim segítettek abban, hogy megfelelő kezekbe kerüljek, így jutottam el Juhász Gáborhoz, aki nekem az első jazzgitártanárom volt.

És vele dolgoztatok együtt később is. Nem is tudtam, hogy ez egy tanár-diák viszony volt eredetileg.
GY. B.: Igen, mi később készítettünk lemezt is, sőt a Bartók Béla Konzervatóriumban jelenleg mi ketten vagyunk gitártanárok. Úgyhogy mondhatjuk, hogy eléggé szoros lett a baráti és a szakmai kapcsolat is Gáborral.

Ő az, aki a sötét oldal felé fordított.

Tehát a rock után a jazz-zenének volt olyan hihetetlen hatása rám, amit azóta is képtelen vagyok levetkőzni. Szerintem ha nem is a klasszikus értelemben vett jazz-zenével foglalkozunk, a zenéhez és a dalokhoz való hozzáállásunk, mentalitásunk a jazzben gyökeredzik. Annak ellenére, hogy nem biztos, hogy első hallásra maga a zene a jazzrajongókat érinti meg a leginkább. Visszatérve a tanulmányokra, Veronikával évfolyamtársak voltunk a Zeneművészeti Egyetemen. Az egyetem utolsó két évétől már nagyon elindult ez az egész.

Amai napig sokszor van bennem kétség azzal kapcsolatban, hogy van-e az én utamnak létjogosultsága.

Viszont az egyetem utolsó évétől már annyira aktívan dolgoztam, és annyi lehetőségem, koncertem volt, hogy nekem is könnyebb volt keresztülvinnem a szüleimen is, hogy ezzel foglalkozom.

Ezt keresztül kellett vinni?
GY. B.: Igen, mindenképpen. A zenélés nem olyan, mint egy fogorvosi szakma; persze azon a pályán is van kockázat, de a zenészlétben nincsen feltétlenül igazság. Nem biztos, hogy az a dobos koncertezik a legtöbbet, aki a legtehetségesebb. Rengeteg szempontnak meg kell felelni ahhoz, hogy az ember főállású zenész lehessen. Nemcsak a kottaolvasásról van például szó, egy zenésznél az is fontos kérdés lehet, hogy milyen vele autóba ülni, vagy hogy ki lehet-e bírni vele egy kéthetes turnét kettesben.

Veronika, neked is volt ezzel kapcsolatban konfliktusod a családoddal?
H. V.: Persze, főleg úgy, hogy otthagytam a Műszaki Egyetemet, és ott nem diplomáztam le. Nagyon meg voltak ijedve a szüleim, leginkább amiatt, mert nem látták, hogy ez anyagilag hogyan lesz fenntartható. Tudták, hogy nagyon szeretek zenélni, és örültek, hogy olyasmit csinálok, amit szeretek, de közben mindenki lát maga körül olyan alkotókat, akiknek nagyon nehéz és keserves az élete, mert ez egy nagyon erős versenyhelyzetre predesztináló szakma, nagyon szűk piacon. A szüleimnek fontos volt, hogy lássák, hogy ebből meg tudok élni.

Ti is elmondtátok már korábban, hogy annak, aki zenével foglalkozik, több lábon kell állnia, illetve nagyon sikeresnek kell lennie ahhoz, hogy csak a produkcióból éljen meg. Ugyanakkor ez a több lábon állás inspiráló is lehet.
GY. B.: Persze! Főállásban tanítok az aktív zenei pálya mellett, és nyilvánvalóan más nem is tud ennél jobban kapcsolódni ahhoz, hogy zenész vagyok. De ha úgy vesszük, van egy polgári állásom. Nagyon örülök, hogy a Bartók Béla Konzervatórium szívesen alkalmaz művésztanárokat. Nekem azért az aktív zenei életem, a művészpályám fontosabb, és ehhez az is hozzátartozik, hogy nem tudok mindig bemenni tanítani, hanem van, hogy helyettest kell küldenem.

Az egyetemre visszakanyarodva: hogyan hangolódtatok egymásra, hogyan csiszolódtatok össze?

GY. B.: Igazából az együttműködésünk nem abban a formában indult, amilyen mostanra lett. Veronikának akkoriban volt már egy nagyon jól működő kvartettje (Veronika első zenekara, a nevével fémjelzett Harcsa Veronika Quartet – a szerk.), amiben nekem volt szerencsém időről időre vendégeskedni, és erre mindig nagy örömmel mondtam igent. Emlékszem, annak idején volt egy Take Five nevű hely, ahol rengeteget játszottunk, és az volt számomra az első zenekaros-turnés időszak, amire élvezettel gondolok vissza. Aztán egyre szorosabb lett a szakmai és a baráti viszony is.

H. V.: Igen, ez is egy folyamat volt. Egyébként hogyha a legkonkrétabb kezdetekre vagy kíváncsi, akkor az Szombathelyen történt a Lamantin jazztáborban, ahol tanársegédek voltunk. Egy esti koncert után a kollégiumi szobában – ahol a szállásunk is volt – kialakult egy spontán jam session, és ott, az emeletes ágyon zenéltünk együtt először. (nevet)