Az autóipar és az óraipar bizonyos ponton mindig is érintették egymást. Sok óragyártó egy időben foglalkozott mérőműszerekkel, de olykor az autóipar – vagy a harckocsiipar – ihlette meg az órakészítőket. A legbiztosabb közös pont pedig az autósport.

Mielőtt a kedves Olvasó izgatottan elmélyülne a cikkben, várva, hogy most majd bemutatjuk az öt legjobb/legérdekesebb/legdrágább olyan órát, amely kötődik az autóiparhoz, máris ki kell hogy ábrándítsam. Amellett, hogy szóba kerülnek típusok, nem típusleírással készültem, sokkal inkább egy esszével a kronográfokról, kiemelve, hogy az automata kronográfok idén ötvenévesek.
Napjainkban a hitetlenek – értsd: akiket még nem járt át a mechanikus órák szellemisége – sűrűn teszik fel a kérdést, hogy mégis miért kell egy karórába stopper, ébresztő, naptár vagy holdfázis. Vagy egyáltalán minek kell drága mechanikus óra, hiszen mindent tud a telefonunk, de a villamoson, buszon, autóban is van óra, a számítógépnél ülve is valamely sarokba pillantva egyből láthatjuk, hogy mennyi az idő. Ha azt még meg is értetjük, hogy a karóra szép és jó, valamint hozzáad a megjelenésünkhöz, és kifejezetten sokat elárul rólunk, az a kérdés továbbra is válaszra vár, hogy mi szükség van extra funkciókra egy karórán.

Hogyha kizárólag a funkcionalitást vesszük figyelembe, akkor el kell hogy ismerjük, hogy a mechanikus karórák napjainkban technológiai szempontból egyáltalán nem vehetik fel a versenyt egy okostelefonnal. Egészen másként kell tekintenünk rájuk. Úgy, mint egy örökségre. Egy olyan örökségre, amely évszázadokkal ezelőtt született – de nézzük a XIX. század végétől –, és folyamatosan öröklődik tovább, nagyon apró változtatásokkal.
Azok a funkciók, amelyek napjainkban a karórákban megtalálhatók – nevezzük szakipari nevükön komplikációnak –, egykoron hasznos, olykor nélkülözhetetlen funkciók voltak. A tourbillon megoldású gátszerkezettel például a gravitációs erő hatásai által okozott pozicionálási eltéréseket próbálták javítani, korrigálni. A percütő rendkívül hasznos volt a villany elterjedése előtti időkben, mert segítségével a sötétben is meg lehetett tudni az időt. Egyes órák ráadásul szó szerint el tudták ütni az időt: elcsilingelték először az órát, aztán a negyedeket, majd a perceket. A dátum jelentőségét magyarázni sem kell. A stopper pedig a történelem során többször is fontos komplikációnak minősült; nemcsak a különböző sportversenyeken használták, hanem például az űrben is, az Apollo–13 fedélzetén kifejezetten nélkülözhetetlen volt, amikor a rakéták gyújtási idejét kellett mérni – elektromos hiba miatt más lehetőségük ugyanis egyáltalán nem volt. Ezek mellett pedig szinte minden olyan eseményhez, történéshez, amelyhez fontos volt a folyó idő mérése, kizárólag mechanikus, majd később kvarcstoppert kellett használniuk, legalábbis ez volt a legcélszerűbb.

Az órakedvelők között a repülős és autós vonatkozású darabok terjedtek el. De mielőtt kiemelnénk párat, meg kell említenünk, hogy miben rejlik most, 2019-ben a kronográfok esszenciája, romantikája. Azt gondolom, hogy a felhasznált alkatrészek minőségén, a technológia milyenségén és az anyagokon túl az egyik legfontosabb jellemző, amitől jó lehet egy óra, az a hangulat. Sőt továbbmegyek: jóval kívánatosabb lehet egy technológiailag kevésbé fejlett darab, ha a hangulat, amelyet áraszt, sokkal magával ragadóbb. És az én szememben pontosan ez az, ami minden kétség nélkül életben tudja tartani a kronográfok népszerűségét és a komplikációk létjogosultságát.
A stopperes óra dizájnját számos korszak és stílus alakította, ám az igazi népszerűséghez mindig kellett egy pluszlöket; sokat segített mondjuk egy-egy autóversenyző, színész vagy autóversenyzőt alakító színész, aki népszerűsítette az egyes darabokat. Így lett elképesztően népszerű például a Heuer Monaco Steve McQueen csuklóján.

 

 

 

 

 

Az akkor még Heuer, majd TAG Heuer – arculat szempontjából pedig napjainkban ismét Heuer – az első automata felhúzású kronográfok versenyében is jelentős szereplő volt a Monacóval (1969-ben), viszont két évvel később a McQueen főszereplésével készült Le Mans című film indította el a siker útján, ugyanis a huszonegyedik században egyre nagyobb hype indult el a modell körül, és mára oda jutott, hogy az eredeti modellel közel megegyező változatot mutattak be. A négyzet alak, a jellegzetes segédszámlapok és a régi szerkezetből fakadó gombelrendezés bármikor könnyedén felismerhetővé tette a Monacót. Nem beszélve az ismert utcai versenypályáról.
Hasonló, de még nagyobb rajongást érdemelt ki a Rolex Oyster Perpetual Cosmograph Daytona – a teljes nevén ritkán emlegetjük, a legtöbbször Daytonaként kerül szóba. Nevét a Daytona Speedway elnevezésű versenypálya után kapta, és egy darabig nem volt sikermodell. Aztán jött Paul Newman, az emberek meglátták a csuklóján, és az érdeklődés a Daytonák iránt elkezdett nőni. Hogy a márka miként jutott el addig, hogy Newman Daytonája legyen a világ legdrágábban értékesített karórája, arról Befektetés című, a befektetéseket körüljáró lapszámunkban már foglalkoztunk.
A Daytona nem volt a kora legfejlettebb órája, de a hangulat, amelyet egy vintage darab áraszt magából, egészen egyedi.

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin JÁRMŰIPAR című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!