Home»First Class»„A sztori nem én vagyok” – Interjú Mészáros Antóniával

„A sztori nem én vagyok” – Interjú Mészáros Antóniával

2
Shares
Pinterest Google+

Mészáros Antónia televíziós újságíró, akit a Magyar Televízió vagy az ATV képernyőjéről ismerhetünk, a tájékozottabbak pedig már az UNICEF hazai vezetőjeként tartják számon. A korábban a BBC műsoraiban és dokumentumfilmjeiben dolgozó, mindig felkészült, mindig tájékozott és megingathatatlanul kérdező televíziós-szerkesztő karrierváltása – jelen helyzetét tekintve – inkább tűnik adekvátnak, mint a képernyős munka, amelyet tíz éven át végzett. Nem a képernyőért, hanem a hivatásáért tért vissza Magyarországra, és a két évvel ezelőtti döntését sem tartja a véletlen művének. Nem hiányzik az életéből a média, de nem tesz hosszú távú kijelentéseket. Az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatóját a felkészültségéről, a döntéseiről és a szervezetnél alkotott stratégiai elképzeléseiről kérdeztük.

A televíziónézők tíz évig követhettek estéről estére a Magyar Televízió, majd az ATV képernyőjén, szakmai felkészültséged, kemény, de objektív stílusod meghatározó karakterré tett nemcsak mint újságírót, de mint képernyős személyiséget is. Két évvel ezelőtt aztán váltottál. Nem hiányzik a televíziózás?
Nagyon szeretem azt, amit most csinálok, és egyáltalán nem hiányzik a televízió. Hogy ez így lesz-e öt, tíz vagy húsz év múlva is, azt még nem tudhatom biztosan. Régen megfogadtam, hogy nem teszek végérvényes kijelentéseket. Mindenesetre most nagyon jólesik mást csinálni.

Amikor valaki az arcából él, fontos számára, hogy milyen visszajelzéseket kap, hogyan ítélik meg. Nálad ez mennyire volt egyértelműen pozitív? Hiszen az egyik legfelkészültebb szakember vagy.
A nézőktől nagyon sok szeretetet és elismerést kaptam, de ez nem az a közeg, ahol házon belül olyan sűrűn osztogatják a visszajelzéseket. Azt tudtam, hogy magammal szemben mik az elvárásaim, és mindig úgy éreztem, hogy ezeket alulmúltam, ezért leginkább arra fókuszáltam, hogy szerintem miben kellene fejlődnöm. De ez lelki alkat kérdése. Voltak kollégáim, akik sokkal kevésbé stresszeltek egy-egy adáson, akár előtte, akár utólag.  Míg én az utolsó másodpercig olvastam, készültem, telefonálgattam, informálódtam és izgultam, akadtak, akik ennél jóval önfeledtebben sétáltak be a tévéstúdióba, minimális célzott felkészülés után, lesz, ami lesz alapon. Kicsit irigyeltem azokat, akikben megvolt ez a fajta lazaság, bizonyos értelemben talán bátorság is. Én úgy éreztem, hogy minden eshetőségre, minden potenciálisan szóba jövő részletre fel kell készülnöm, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek a lehető legalaposabban tájékozott. Különben nem éreztem volna magamat biztonságban szakmailag. Egyszerűen nem tudok másképp működni.

Voltak hibás döntéseid? Elszalasztott lehetőségeid?
Minden egyes interjú után tele voltam lépcsőházi gondolatokkal, hogy mi mindent megkérdezhettem volna még, de egyik sem volt akkora mulasztás, ami egy életen át kísérne. Adott témákban persze mindig voltak emberek, akiket szerettem volna megszólaltatni, és nem sikerült, de tudomásul kellett vennem, hogy Magyarországon egy-egy üggyel kapcsolatban általában azok vállalják a nyilvánosságot a legkevésbé, akiknek a legtöbb fontos kérdést lehetne feltenni. Ez érdekes különbség a brit közélethez képest, ahol közszereplőkként a köztelevízió meghívásainak nem eleget tenni és nem nyilatkozni egy akár kínos témában nem igazán volt elfogadott. Magyarországon az ilyesminek ma sincs különösebb következménye.

Estéről estére, adásról adásra hogyan lehet ennyi szerteágazó témában, ennyi kérdésben mindig felkészültnek lenni, ráadásul gazdasági előtanulmányok nélkül?  
Amikor hazajöttem Magyarországra – hiszen előtte hét évig Angliában éltem, és a BBC-nél dolgoztam –, megpróbáltam meghonosítani azt, amit a briteknél láttam a műsorvezetők felkészítése vonatkozásában. Mivel erre akkora stábokat – nem meglepő módon – itthon nem lehetett mozgósítani, végül magamra osztottam több szerepet, de volt, hogy külsős segítséget is sikerült kapom. Bár műsorvezetőnek hívtak haza, ragaszkodtam hozzá, hogy először pár hónapig szeretnék felkészülni, tréningezni és képbe kerülni, mielőtt megjelenek a képernyőn – hiszen egészen addig a kamera másik oldalán dolgoztam egy másik kontextusban. Minden délelőtt elolvastam, hogy mi jelent meg akár évekre visszamenőleg a sajtóban az estére tervezett témákban, és amikor már volt egy képem a megszerzett információk alapján, akkor az ügy szereplői vagy szakértői közül felhívtam, akit lehetett, és meghallgattam őket is. Gyakran tapasztaltam, hogy a valóság mennyivel összetettebb, mint ami az írott forrásokból látszott, és sokkal többet lehet kihozni minden interjúból, ha az ember előtte célzott beszélgetéseket is folytat a megfelelő emberekkel. Természetesen nem voltam eleve mindenben annyira tájékozott, mint ahogy esetleg tűnt, ezért a hatásért minden egyes nap külön meg kellett dolgoznom. Magyarországon ugyanakkor különösen sűrűn ismétlődnek a témák és a szereplők, viszonylag szűk sávban mozog a közélet, ezért hamar kialakulhat egyfajta általános felkészültség.

A képernyőzés lehetősége vonzott haza?
Korábban a kamera másik oldalán dolgoztam, gyakran nagyobb projektekben, közéleti dokumentumfilmekben, és előfordult, hogy miután hosszabb ideig kutattam szerkesztőként egy adott témát, és pontosan tudtam, hogy mik a legizgalmasabb kérdések, amelyeket fel kéne tenni a kulcsszereplőknek, a riporter vagy műsorvezető az alapos felkészítés dacára végül mégis a levegőben hagyott szerintem fontos labdákat. Az ilyesmi természetesen frusztrált. Számomra az a lehetőség tűnt a hazatérésben a legizgalmasabbnak, hogy én lehetek majd az is, aki a megfelelő pillanatban felteszi a megfelelő kérdéseket. Őszintén szólva rengeteg minden mást nem is gondoltam igazán végig, amire az itthon edződött pályatársaim egy ilyen lehetőséggel a birtokukban talán tudatosabban készültek volna: például a saját imázsomat, a személyes promóciómat, kapcsolatépítési lehetőségeimet, a szakmai/közéleti érdekviszonyokat vagy a saját érvényesülésem stratégiáját – engem ugyanis nem annyira maga a képernyő, a hírnév vagy az itthoni karrierlehetőség foglalkoztatott, hanem inkább csak az újságírói feladat. Tudtam, hogy a néző tőlem várja, hogy feltegyek minden olyan releváns kérdést, amely az ő fejében megfordulhat, még ha kínos vagy kellemetlen is. Tudtam, hogy kevesen kerülnek olyan helyzetbe, hogy ezt megtehessék, és ez felelősség. A körítést kevésbé gondoltam át. De talán éppen ennek köszönhetően is lehettem sokak számára érdekes jelenség, hiszen valóban csak az aktuális beszélgetés érdekelt, soha nem fojtottam magamba kérdést valamilyen személyes szempont, hosszú távú taktikai megfontolás, fontos embernek okozott érdeksérelem veszélye vagy hatalmi elvárás miatt. Úgy gondoltam, ha tudom, hogy mi az izgalmas kérdés, akkor az a dolgom, hogy föltegyem – a korrektség határain belül persze. És minden energiámat csak a felkészülésbe tettem. Annak is mindig ellenálltam, hogy az adott műsornak, amelyet a képernyőn vezetek, egyben főszerkesztője is legyek, hiszen ezeket a szerepeket szerintem fontos elválasztani egymástól, hogy mindenkinek a lehető legtöbb ideje legyen a saját feladatára.

Sikerült föltenned minden releváns kérdést?
Úgy érzem, hogy az adott helyzetben általában igen. Sosem voltam tiszteletlen vagy inkorrekt, nem ütöttem övön alul, de így is veszítettem el korábbi barátokat, kedves ismerősöket a tévéstúdióban az egyenes kérdéseim, illetve a szakmai szempontokon túlmutató kompromisszumok hiánya miatt. Ha úgy vesszük, ez a hozzáállás itthon nem számít hosszú távú stratégiának.

Manapság nézel hírműsorokat, politikai háttérműsorokat?
Sokkal kevesebbet, de nem azért, mert nem akarnék, hanem mert rengeteget dolgozom. Bele kellett tanulnom egy új szakmába, sőt az UNICEF tevékenysége annyira szerteágazó, hogy döntéshozóként számtalan különböző területre kell egyszerre rálátnom. Jó lenne, ha több egyszerű hírfogyasztás férne bele még mindemellett, de mégsem bánom különösebben, hogy most erre kevesebb idő jut az életemből, hiszen cserébe azt érezhetem, hogy közvetlen hatása van a munkámnak. Ez a számomra legfontosabb változás az életemben. A televíziózás kapcsán is arra vágytam, hogy a munkám hatására előrelépések történjenek a fontos ügyekben, de egy tévéstúdióból egyre kisebbnek éreztem ennek az esélyét. Ebben nagy kontraszt volt itthon a BBC-s tapasztalataimhoz képest; az angol közszolgálati televíziónál átélhettem, hogy számos műsoruknak kézzelfogható, közvetlen következményei voltak. Ha feltettünk fontos kérdéseket, azokra válaszokat kaptunk, ha megfogalmaztunk fontos problémákat, akkor valami elindult a megoldás irányába. Volt, hogy emberéletek változtak meg, és túlzás nélkül mondhatom azt is, hogy emberi életeket mentettünk meg azzal, hogy egy-egy történetre felhívtuk a figyelmet. Magyarországon műsorkészítőként sokkal kevésbé éreztem, hogy valódi pozitív változást tudnék előidézni.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin PÁLYAVÁLTÓK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

Hat kistehergépjármű, amelyet nem csak szüretkor használhatunk

Következő cikk

„Kőkemény túlélésről szól ez a világ” – Interjú Oszkó Péterrel