Home»Marketing»Karrierzoomolás

Karrierzoomolás

1
Shares
Pinterest Google+

Batiz Andrást televíziós műsorok vezetőjeként milliók ismerték a képernyőről. Ez után kormányszóvivő volt, majd Impact Works néven kommunikációs tanácsadó céget alapított. Negyvenöt évesen úgy érzi, még egy-két karrierváltás áll előtte, és a gyermekeit is erre a rugalmasságra próbálja nevelni.

Vannak-e olyan alapelveid, amelyek vezérfonalat jelentettek a pályádon, bármivel is foglalkoztál éppen?
Utólag jöttem rá, hogy mi az, ami ösztönösen mindig megvolt bennem, és ez a kíváncsiság, amiről ma már azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb – és egyben fejleszthető – tulajdonság is. Ha valamit már nagyon untam, akkor mindig új utakat kerestem. Ezeket nem mindig én választottam, sőt volt, amikor az élet hozta úgy, hogy lépnem kellett. Hozzá kell tennem, hogy a karrierváltás az esetemben csak korlátozottan érvényes, hiszen nem voltam buddhista szerzetes, majd body builder, utána atomfizikus, végül borász. Valamelyest egy területen, a kommunikáción belül mozogtam, még akkor is, ha három különböző hivatás talált meg az elmúlt huszonöt évben.

A személyes motivációd a kíváncsiság, viszont a hivatásodnak, a kommunikációnak van társadalmi funkciója is. A kommunikátorok felelősségét mennyire érezted át az egyes fázisokban?
Sok szakmában, így a miénkben is, az ember túl gyakran kerülhet olyan helyzetbe, amire nem kellőképpen érett. Ilyen például a lelkészi hivatás, ahol egyes felekezetekben huszonkét-huszonhárom éves fiatalok már gyülekezetet visznek, vagy a pszichológia, ahol huszonhárom évesen, friss diplomával és minimális élettapasztalattal elindulnak egy tanácsadó pszichológusi úton. Ez szerintem problémás lehet. És ugyanez igaz rám és a generációmra is, akik

a médiaprivatizáció szerencsés pillanatában kezdhettünk el olyan műsorokban dolgozni, amelyeknek a felelősségét akkor még nem feltétlenül láttuk át.

Az RTL-nél dolgoztam, amikor megismerkedtem a későbbi feleségemmel. Gyakornokként került hozzánk egy roma újságírói program keretében, és a saját temperamentumával nagyon hamar jelezte, hogy egy-egy riport, amelyet mi szórakoztatónak, viccesnek vagy a szó társadalmi értelmében súlytalannak tartottunk, bizony komoly nehezítő körülmény lehet egy több százezres etnikum számára. Mondok egy konkrét példát: ha azt a szóösszetételt hallják, hogy „Matisz nagypapa”, sok ember előtt még ma is megjelenik a tizenegy évesen gyereket szülő, boldogkőújfalui kislány édesapja, aki hullarészegen és igen korlátozott szókinccsel, nagyon szerencsétlen környezetben mondott pár olyan szinkront, amelyeket mi nagyon viccesnek találtunk és bevágtunk a műsorba, akkor nem is gondolkozva azon, hogy milyen mértékben lehet alkalmas az előítéletek növelésére. Ez hiba volt, ma már nyilván nem engedném. Később, kormányszóvivőként az volt a felelősségem, hogy a rendelkezésemre álló ismeretek alapján igazat kellett mondani. Ez nehéz kihívás, mert az ember akkor sem mindig rendelkezik az összes információval, ha kormányszóvivő, és a miniszterelnökkel közeli kapcsolatban van. Ha ezt a felelősséget egy idő után nem tudja vállalni, vagy úgy érzi, hogy valami szétfeszíti, akkor nem kell tovább csinálni. Ma, úgy tűnik, ez sem nemzetközi, sem hazai szinten nem okoz nagy fejtörést a legtöbbeknek.
HR kommunikációs tanácsadó cégként is bőven van felelősségünk. Akkor is, amikor egy több ezer fős vállalat teljes munkáltatói arculatát alakítjuk ki, és akkor is, amikor valakinek a kommunikációs stílusát igyekszünk vele együtt megváltoztatni. Ha rossz irányt mutatunk, annak komoly anyagi vagy személyes konzekvenciái lehetnek.

Egy harmadik átívelő gondolat „az emberek nyelvén beszélni”, ami egy kereskedelmi televízió bulvárműsorában nyilván elengedhetetlen, kormányszóvivőként szintúgy, és talán a vállalati szférában is fontos.
Kormányszóvivőként nem szükségszerűen. Amikor felkértek erre a feladatra, és kaptam egy hét gondolkodási időt, előkerestem az interneten a kormányszóvivői tájékoztatók leiratát, és azok a magyarra csak kicsit emlékeztető nyelven születtek. Később ezt az újságírók képesek voltak emberi nyelven átadni, de az a feladvány a mai napig adott, hogy próbáljunk meg úgy beszélni, hogy ne csak mi értsük, hanem az is, akihez szól. Ez igaz egy tréninghelyzetben, egy televíziós műsorban és a politikai kommunikációban is. De milyen jó lenne például, ha a húsz-harminc oldalas pénzintézeti szerződéseket is felváltanák az ügyfelek számára érthetően írott, egyszerűbb, rövidebb dokumentumok.

Persze ebben is van felelősség: az egyszerűsítés nem mehet a valóság rovására. Egy bonyolult kérdést úgy kell leegyszerűsíteni, hogy egyszerre teljesüljön két feltétel, az adott téma valóságtartalmának megőrzése és a befogadó közeg figyelmének, érdeklődésének fenntartása.   Ehhez ismerni kell a mindenkori közönség felkészültségét, nyelvét, érdeklődési körét, képzettségét, és ehhez alkalmazkodnunk kell. Szép feladat például abban segíteni egy IT-fejlesztőnek, hogy a rendszer megújítására vonatkozó tervét úgy tudja átadni a cége menedzsmentjének, hogy azok gyorsan és pontosan megértsék, hogy mit is akar, és az miért lesz jó az adott szervezetnek. Vagy egy vezérigazgatót abban támogatni, hogy a bonyolult üzleti folyamatokat világosan, röviden és frappánsan magyarázhassa el a cége teljes munkavállalói körének egy vállalati nagyrendezvényen.

Említetted, hogy nagyjából egy területen mozogtál, ennek ellenére nyilván bele kellett tanulnod a televíziózás után a politikába, majd pedig a vállalati kommunikációba. Ez milyen kihívásokat rejtett, és hogyan tudtad megoldani őket?
Autodidaktának tartom magam, a szónak abban az értelmében, hogy egyik területet sem tanultam valamilyen oktatási intézményben. A Színművészeti Egyetemre jártam, ahol televíziós műsorkészítőket képeztek, és sokat segített, hogy ott sokféle ismeretanyagot kaptunk a saját pályájukon klasszisnak számító művészektől, televíziós szakemberektől vagy politológusoktól. Ez adott egy világlátást, a többibe pedig a munka során tanultam bele. Amit magammal hoztam, abból kellett gyúrnom valamit. Amikor pedig a kommunikációs szektorban céget alapítottam, és ügyfeleknek kellett támogatást nyújtani abban, hogyan kommunikáljanak hatékonyabban, az is autodidakta volt olyan értelemben, hogy nem mentem el tréner- vagy coachképzőbe, hanem igyekeztem a korábbi tapasztalataimat az időközben az általam és kollégáim által kidolgozott módszertanok segítségével átadni. Így hoztuk össze szépen lassan a médiát, az improvizációs színházat és a pszichológiát a kommunikációval.  Lehet, hogy a kívülállóság segít is sikeresnek lenni, amikor az ember nem megszokott trendeket követ, hanem a saját útját járja.

Ezt a kívülállóságot az ügyfelek elfogadták? Az elején be kellett bizonyítanod, mire vagy képes, vagy a neved és a korábbi eredményeid eladtak az üzleti világban?
Az, hogy műsorvezető-riporterként és kormányszóvivői minőségemben nyilatkozó félként is dolgoztam, természetesen komoly referencia volt már az elején is. Itthon és abban a húsz további országban is, ahol lehetőségem adódott később dolgozni.
Amúgy a kommunikációs tréning, valamint a másik fő tevékenységi körünk, a munkáltatói márkaépítés és a HR-tanácsadás is szájhagyomány útján terjed a legjobban. Ha egy vezérigazgató olyan képzést kap, amellyel boldog, akkor el fogja mesélni a teniszpartnerének, és ajánlani fog minket. Ha egy nagyvállalat azt látja, hogy a konkurenciája sikeres az employer branding területén, akkor kíváncsi lesz annak megvalósítójára.
A kezdet kezdetétől azt láttam a potenciális ügyfeleken, hogy az érdekli őket, mivel foglalkozunk, és van-e ennek hozzáadott értéke számukra. Meg kellett persze küzdeni a bizalomért, de fel lehetett építeni. Azt tapasztaltam az üzleti világban, hogy nagyon tudatosak a döntéshozók vagy a magas pozícióban lévő emberek. Azt mondják, hogy „ha én valamit akarok, és azt megkapom, akkor nekem lényegében mindegy, hogy kitől”. Egy több ezer fős céget vezető vezérigazgatóval sokkal kevesebb nehézség van trénerként, mint egy juniorral, aki tegnapelőtt jött ki az egyetemről, és egy csoportos tréning résztvevőjeként, kicsit talán önvédelemből is, de mindent jobban tud. A vezérigazgató tudja, hogy erre most két órája rá van szánva, okkal választott ki valakit, aki most segít neki. Ha van bizalom, akkor meg fogja csinálni, amit kér tőle az ember.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin PÁLYAVÁLTÓK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

Az elveszett recept – útmutató startuppereknek

Következő cikk

Összerakni a nagy képet