Nem lesz sem olimpia, sem labdarúgó Európa-bajnokság. Hogy milyen hatása van ennek a nemzetközi sportéletre? Kele János futballszakírót kérdeztük

Az interjú eredetileg a Business Class Magazin 2020/04-i számában jelent meg.

Sportszerető emberként téged hogyan érint a sportélet leállása?

Nehezen. Arra kellett rájöjjek, hogy a sport követése ritmust ad az életemnek. Futballrajongóként szerda-szombat ütemben működöm, a meccsnézés szokássá vált, automatizmusként rögzült az életemben. Döbbenetesen szokatlan érzés a mostani hiány.

Melyik bajnokságot kímélnéd meg, ha lehetne egy kívánságod?

A labdarúgás csúcspontja számomra hagyományosan a Bajnokok Ligája tavaszi egyenes kieséses szakasza. A legjobb csapatok a legjobb formájukban játszanak egymással ki-ki mérkőzéseket. Látványban, izgalomban és szakmailag is kiemelkedik a kínálatból. 

Arra tippeltem volna, hogy a Premier League-t fogod mondani. 

(Nevet) Az angol bajnokság idén sajnos nagyon korán eldőlt. Ha tavaly szakad félbe hasonló módon a futballszezon, akkor talán másképp álltam volna ehhez a kérdéshez (a 2018/19-es szezont a Manchester City nyerte egy ponttal megelőzve a Liverpoolt – a szerk.)

Lehet home office-ból sportműsort készíteni?

Ez most mindenkinek tanulási időszak, de úgy látom, tartalomra továbbra is van igény. Múltidézünk, szubjektív listákat állítunk össze, minden olyasmi szóba kerül, amire általában nincs idő akkor, ha rohamléptekben halad a szezon.

Az persze nyilvánvaló, hogy mindez csak hiánypótlás, a meccseket, az izgalmakat, az újdonság varázsát semmi nem képes pótolni. 

Még a végén kiderül, hogy van valami pozitív vonzata is van ennek a helyzetnek. 

Azért inkább egyfajta pótcselekvésnek érzem. A sportvilágot alapvetően az események mozgatják. A szurkoló szempontjából a szezon semmiben nem különbözik egy szappanoperától: vannak drámai csúcspontok és hullámvölgyek, az érzelmi amplitúdó folyamatos, egészen a végkifejletig. Ahogyan a sorozatrajongók várják a következő epizódot, úgy készül a meccsre a szurkoló is. Ettől tud a futball akár évtizedeken keresztül is érdekes maradni. 

Márpedig a koronavírus egy nagyon izgalmas időszakot megelőzően csapott le: a nyáron lett volna a labdarugó Európa-bajnokság Eb) és az olimpia is. 

Ebből a szempontból a legrosszabbkor ütött be a krach: tavasszal van a legtöbb nyitott kérdés a kupákban és a bajnokságokban, ilyenkor dőlnek el a végső helyezések, az idei évben ráadásul nagy tornát is rendeznek, nem beszélve az olimpiáról. Nincs idő a kivárásra, de már lefújni sem lenne korrekt az évadot.

Hogyan lehetne a még futó szezonokról dönteni?

Egyre valószínűbb, hogy a hátralévő mérkőzéseket nem fogják lejátszani, így a kezdeti szabályoknak megfelelően szinte bizonyosan nem tudnak majd lezáródni a bajnokságok és a kupák. Most mindenki az alternatív megoldásokon gondolkodik.  Én amellett vagyok, hogy semmiképp ne negligáljuk a teljesítményt, az eddig lejátszott meccseket, és a lehető legkevesebb kérdés dőljön el a zöld asztalt mellett.

Elrettentő példának ott vannak a magyar kézilabda-bajnokságok, amelyekben a szövetség elnöksége döntött a következő évi európai kupaindulásról, de nem a tabella, hanem a válogatott állítólagos érdekei alapján. Ez teljesen szembe megy a sport lényegével, a versenyszellemmel, a fair play-jel.

Mindenki számára jó megoldás persze nyilván nem létezik, de a sportszerűségre mindenképp törekedni kellene. 

Nem hangzik bíztatóan. 

Ami engem még inkább aggaszt, hogy egyes sportolók jól érezhetően a saját egyesületükben sem bíznak. Toni Kroos (a Real Madrid német világbajnok játékosa – a szerk.) például azt nyilatkozta, esze ágában sincs a fizetéséről a klubja javára lemondani, inkább majd odaadja annak, akiről azt gondolja, hogy szüksége van segítségre. De ez jellemző a csapatok és a bajnokságok viszonyára is: senki nem bízik senkiben. A sportvilág a válság torkában minden piaci fundamentalizmusa ellenére sem képes kölcsönös bizalmat építeni a szereplők között. Ez egészen ijesztő tanulság.

Lesz átigazolási szezon a nyáron?

Nagyon meglepne, ha nem lenne. Lesznek lejáró szerződésű játékosok, lesznek, akiket leépít majd a klubjuk, és biztosan előfordulnak majd szerződésbontások is. A piacnak szüksége van erre a rugalmasságra, a munkaerő számára engedni kell az átstrukturálódást. Az persze más kérdés, hogy ez valószínűleg párhuzamosan zajlik majd a mérkőzésekkel.

Magyarország rendezett volna Eb-mérkőzést, méghozzá Budapesten. Mekkora veszteség ez számunkra?

Időben biztosan eltolódnak majd az idén nyárra tervezett bevételek, ami elsősorban a szolgáltató szektornak jön rösszul. Nem jön ide a portugál válogatott, miközben le volt szervezve a szállásuk, az edzéslehetőségük, a transzport, a logisztika és így tovább. Ez nyilván sok vállalkozásnak nyújtott volna bevételt ezen a nyáron, köztük pedig biztosan vannak olyanok, amelyeknek már kiadásaik is voltak. 

A Magyarország-Bulgária Eb-selejtező mérkőzés is elmaradt. 

Ha onnan nézzük, hogy a magyar válogatott egyik legjobbja, Willi Orbán március 26-án biztosan nem léphetett volna pályára sérülés miatt, akkor ez nekünk nem feltétlenül rossz. Persze a mérkőzés pótlásáig még ezer másik probléma közbejöhet, egyelőre nem látni ki nyert és ki veszített a halasztással. Ismét utólag leszünk majd nagyon okosak.

Ha már egyesületek: írtál egy cikket a napokban, ami a csapatok társadalmi felelősségvállalásáról szól. 

Nagy kihívás előtt áll most profi sport: el fog dőlni, komolyan gondolja-e identitása egyik legfontosabb építőelemét, vagyis azt, hogy nem csupán üzleti vállalkozás, de társadalmi intézmény, közösségi kötőerő is. Gondoljunk bele, a legtöbb futballklub identitást képvisel, közösségi élményt kínál a drukkereinek. Az üzleti alapú sportban ennek financiális okai vannak (a szurkoló hűségesebb, mint a vásárló), Magyarországon ellenben az élsport állami támogatásának biztosít ideológiai hátteret ez az elv.

Ha a társadalom éveken keresztül szívesen áldozott a sportra jövedelméből a fenti szellemben, akkor szerintem joggal várhatja el, hogy egy válsághelyzetben a klubok és a sportolók ne csupán az üzleti érdekeiket védjék, hanem viselkedjenek valódi társadalmi aktorként – azaz vegyenek részt a közösség erőfeszítéseiben.

Azért vannak pozitív példák: egy szabolcsi falu, Penyige labdarúgó csapata visszautalta a kormánynak a több száz milliós állami támogatást, amit pályarekonstrukcióra kapott. 

Örömmel hallottam róla. Ennek a falunak, ennek a közösségnek helyén van az értékítélete. Mintaadó és példamutató döntést hoztak. 

Térjünk át egy pillanatig az olimpiára, ugyanis talán sportszempontból a koronavírus-járvány legnagyobb vesztese Japán. 

Most mérik fel a veszteségeket, sok kérdést el kell rendezni. Az infrastrukturális beruházások már megtörténtek. Viszont az építőipar hosszú távú gazdaságélénkítő hatása eltűnik, és hiába vártak a turizmusban nagyon komoly javulást, erről most lemondhatnak. A szervezők egyébként minden korábbihoz képest nagyobb szponzori bevételekkel számoltak előzetesen, ami szintén változhat. Nagyon kíváncsi leszek, hogyan alakulnak majd a végösszegek, de az beszédes, hogy a Tokyo2020 márkanevet megtartották. 

Az olimpikonok életében mekkora felfordulást jelent mindez?

Akinek az idei olimpiát ki kellett volna hagynia, de jövőre lejár a doppingeltiltása, örülhet. Aki már a családalapítást tervezte, de most egy évvel csúsztatnia kell, minden bizonnyal bosszankodik. Ami sokkal érdekesebb, hogy a kvóták fele nagyjából már elkelt. Kérdés, hogy ezeket megtartják-e egy évvel későbbre is, vagy új kvalifikációra lesz szükség, egyáltalán, hogyan fésülik össze az új olimpiai ciklus kezdetét a részben még zajló kvalifikációs rendszerrel.

A magyar sportnak mekkora veszteség az olimpia elhalasztása?

Nem kellene, hogy megingassa. Azokban az ágakban, amelyekben hagyományosan jók vagyunk, nem hiszem, hogy gyengébbek leszünk jövőre, mint idén. Hosszabb távon már inkább lehetnek problémák, feltéve, hogy a járvány nyomában járó gazdasági válság átírja a hazai spotfinanszírozás logikáját. 

A cikk eredetileg a Business Class Magazin 2020/04. számában jelent meg. Ha szeretné megvásárolni a lapot vagy előfizetne rá, akkor azt megteheti a Dimagon keresztül.