Az ötvenedik életév betöltése minden ember életében jelentős hangsúlyt kap, pláne akkor, ha egy zenészről, énekesről beszélünk, akinek dalain sokak nőttek fel, számai generációkat határoztak meg. Zenekarai, a Kispál és a Borz és a Kiscsillag ma is megkerülhetetlenek. Szerepelt már filmben, írt színházi zenét, megalapított egy fesztivált, és mostanában koncertszínházat is csinál. A magyar könnyűzenei élet egyik legmeghatározóbb figurája június 20-án töltötte az ötvenet, és ezt egy nagyszabású koncerttel ünnepelte – és ünnepelték vele a Fishing on Orfű fesztiválozói is. Az életmű-koncert egyébként november 11-én megismétlődik az Arénában. Az énekes-gitárossal a 10. Fishing on Orfűről, a születésnap megéléséről, a volt és jelenlegi zenekarairól, továbbá a könnyűzene jelenéről beszélgettünk.

Az idei Fishing on Orfű fesztiválon ünnepelted az ötvenedik születésnapodat. Hogyan élted meg a rendezvényt, a koncertet, és azt, hogy ötvenéves lettél?
Magával a rendezvénnyel szerencsére nem kellett nagyon foglalkoznom, ezt a terhet kollégáim levették a vállamról. Ez azt jelentette, hogy maximálisan a koncertre tudtam figyelni, és aznap nem kellett különösebben szaladgálnom. Az általános tapasztalatom az, hogy amikor egy fesztiválon a főszervezők szaladgálnak, akkor már tényleg nagy bajnak kell lennie. A szülinapról annyit, hogy egy gyerekkori barátom, aki tavaly töltötte az ötvenet, és hazajött Svédországból erre az estére, azt mondta, hogy ő akkor annyi ajándékot kapott, mint előtte húsz év alatt összesen. Biztos volt abban is, hogy a következő húszban sem fog annyit kapni. Én is nagyon sok ajándékot kaptam, például egy kedves zenészkollégától, Szabó Attilától egy gitárt, Kispáltól (Kispál András, a Kispál és a Borz gitárosa – a szerk.) egy metronómot – nem is tudom, mire célzott ezzel… Szóval csupa kedves ajándékkal köszöntöttek, de nyilván az estének abban a részében, amikor a színpadon álltunk, nem az járt az fejemben, hogy éppen születésnapom van. Merthogy az volt az elsődleges, hogy azért ez egy viszonylag jó produkció legyen, már csak azért is, mert tönkrement a gitárerősítőm rögtön az elején, majd kiderült, hogy mégsem az erősítővel van a baj, és két és fél óra alatt nem tudtunk rájönni, hogy valójában mivel, és azért ez kicsit idegesített. Szerencsére nagyon sok számban nem kellett gitároznom, és talán túl jó is lett volna, ha minden tökéletesen szól…

Közhelyesen hangzik az, hogy az ötvenedik év egy fordulópont az ember életében… Neked mi a véleményed erről?
Igen, valóban ilyesmit szokás mondani. Például azt, hogy „innentől lefelé gurul a bicikli, de azért a B-oldalon is vannak slágerek”, szóval ebből ki vagyok most művelve. Van, amit észreveszek magamon. Nyilván már vannak olyan jelek, amiket lát az ember; hogy mivel fog küzdeni még ennél is idősebb korában, mik azok az egészségügyi problémák, amik majd fölerősödnek, mik azok a tulajdonságbéli változások, amik majd valószínűleg csak rosszabbak lesznek. Például már most is sokkal nehezebben bírom a terhelést, mint régebben, többet kell aludnom. Egy másik mondás, amit a menedzserünktől hallottam – aki szintén most lesz ötven –, hogyha ötvenéves korodra még vannak barátaid, akkor valamit rosszul csináltál. Úgy érzem, vannak barátaim, de főleg külföldön, úgyhogy ezt nem tudom leellenőrizni, nem tudom minden héten próbára tenni a barátságunkat. Természetesen sok zenészkollégával dolgozom együtt, és a barátság meg a kollégaság mindig furcsán összekeveredik.

 

Nem vagyok egy ünneplős fajta, de amikor elkezdtek a fishinges szervezőkollégák nyúzni, hogy megint kéne valami, mert a Kispál most már nincsen, és valamit találjunk ki, bizonyos értelemben azért mentem bele, mert szeretek munkával ünnepelni.

Tehát szeretem, amikor szilveszterkor nem kell pezsgőt inni és ordítozni, hanem van valami dolgom. És akkor elmegyek, koncertezek, és azt mondom, hogy most azért vagyok itt, mert dolgozom, és nem azért, hogy csak úgy ünnepeljek. Nekünk azért sok buli van az életünkben, valószínűleg inkább az az ünnep, hogyha hazamegyünk, és csöndben meghallgatunk egy Rimszkij-Korszakov-művet, vagy azt se, és csak nézünk ki a fejünkből. Egyébként, ha szilveszterre nem vállalunk fellépést, akkor ezt is szoktam csinálni: nem megyek sehova, hanem ülök otthon, és csönd van. Még a tévét sem kapcsolom be – habár azt amúgy se. Van elég sorozatunk.

A Kispál és a Borz 2010-ben azért oszlott fel, mert nem szerettetek volna nosztalgia-zenekarrá válni?
Leginkább azért oszlottunk fel, mert mint alkotóbrigád nem tudtunk már jól működni. Tehát nem írtunk olyan mennyiségű dalt, vagy amit írtunk, azt már nem a zenekarral gondoltuk megcsinálni. Andrásnak is voltak ötletei, de nem erőltette már, hogy csináljuk meg, az én ötleteim a Kiscsillagba, illetve máshova is mentek, például írtam dalt a Borinak (Péterfy Bori színésznő, énekesnő – a szerk.). Szóval elkezdtünk másfelé kalandozni, és akkor azt mondtuk, hogy az ne legyen, hogy harmincéves számokat játszunk minden hétvégén a lakossági rendezvényeken. Most már úgy látom, hogy ezt máshogy is meg lehetett volna oldani, de akkor nyilván mindenki azt mondta, hogy hagyjuk abba ezt a Kispál-dolgot és csináljunk valami egészen mást. Egy picit azt éreztük, hogy véget kell vetni ennek a dolognak, és amikor visszajöttünk az életmű-áttekintő koncertsorozattal, elsősorban a Fishing on Orfű anyagi hasznaira gondoltunk. Legalábbis részemről ez volt elsődleges, és ezt el is mondtam. Ez sajnos egy olyan fesztivál, ahol, ha az ember valami nagyot akar dobni, akkor azt nem tudja megtenni az anyagi erőforrásainak szűkössége miatt. Ezért kell valami olyan exkluzív tartalommal előállni, ami más fesztiváloknál nincsen – és ez volt az egyetlen, amivel elő tudtunk állni. Ilyen értelemben be is jöttek a számításaink, hiszen azóta teltházas a fesztivál.

Azt mondtuk, hogy mi egy olyan fesztivált szeretnénk csinálni, amelyik előre eladja a jegyeit, és nem kell a helyszínen ezzel foglalkozni.

Volt egy olyan koncepciónk, hogy elsősorban nem szponzorpénzekre akarunk támaszkodni, hanem a jegybevételekre és a fesztiválon belüli fogyasztásra. Valószínűleg ezzel a modellel egy olyan méretű fesztivál, mint a Volt, már nem lenne elképzelhető, de mi nem is akarunk akkorák lenni.

De ezek az ismerős megmozdulások, koncertek a közönség igényeit is kielégítik. Ezeken kívül azért a közös zenélés igénye is benne van?
Amikor ez az egész felvetődött, akkor tulajdonképpen egyetlen ilyet terveztünk, valóban a közös zenélés igénye miatt. Egyszer találkoztam Kispállal, és mondta, hogy a Bräutigammal (Bräutigam Gábor, a Kispál és a Borz első dobosa – a szerk.) próbál és hogy milyen jó és vicces, hogy összejárnak és „csörömpölnek”. Ennek nagyon örültem, mert ők nem voltak olyan jóban, amikor a Kispál első verziója volt. Szóval mondtam nekik, hogy milyen jó, hogy így rendeződnek a dolgok és próbálnak. Két-három hétig forgott bennem mindez, és akkor egyszer csak azt mondtam: ha ilyen most a helyzet, és barátság van, akkor milyen jó lenne ezt a dolgot újra fölmelegíteni. Hátha. És akkor találtam ki, hogy nézzük végig korszakonként a Kispál és a Borz életművét, ami rengeteg érdekes tanulságot hozott. Tehát ez nem egy „best of” visszatérő koncert volt, hanem egy olyan koncertsorozat, ahol tulajdonképpen jó előre kalkuláltunk azzal, hogy nem egy slágerparádét fogunk játszani, hanem számos olyan dalt is előveszünk, amit régen sem játszottunk – a három koncert alatt durván nyolcvanegynéhány dalból legalább a fele ilyen volt. És gondolkodtunk, hogy ezek vajon működnek-e most? Tehát a koncertsorozat a dalokról szólt és a saját munkánkról is. Nyilván ezen kívül az is izgatott minket, hogy milyen újra együtt zenélni. És természetesen az is benne volt egy picit, szerintem, hogy mi van, hogyha újra szikrát kapunk, és megint elkezdünk együtt számokat írni. Persze, mire eljött a koncertek ideje, már mindenki lefutotta a saját köreit, és kiderült, hogy mindenkinek megvan a saját élete, és már egy percig sem gondoltuk, hogy megint egy turnézó zenekar leszünk, ami éjjel-nappal játszik. Csak annyi volt még benne, hogy csinálunk egy lemezt, aztán abból sem lett semmi.

Azért most, 2017-ben a Fishing 0. napján is kicsit olyan érzése lehetett az embernek, mintha Kispál-koncerten lenne.
Az, hogy Kispál-dalokat játszik a Kispál és a Borz és a Kiscsillag közösen, az tulajdonképpen az én – mondjuk úgy – eddigi életművemnek a koncertje. Tehát ezt a formát találtuk ki arra, hogy ezek a dalok a legautentikusabb, legnormálisabb módon a színpadra kerüljenek. Ez nekem egy lehetőség, mert tulajdonképpen a Kiscsillag-koncertek alkalmával az utolsó tíz évem dalait játszom, és ha egy szerzői esten – ha a születésnapi koncertemet annak fogjuk fel – az ember nem játszik az első húsz évéből számokat, akkor az nem jó. Persze tudom, hogy nyilván ez egy vonzó szituáció, és a közönség nagy része azért jött, hogy meghallgassa újra a Húsrágó, hídverőt, de attól függetlenül, hogy a Húsrágó, hídverőt én írtam. Ez egy „áttekintő” koncert, és ebből a szempontból érdekesen működnek a dalok: a Kispál- és Kiscsillag-dalok szövegei akár egymásra rímeltethetőek és zeneileg is összekapcsolhatóak. Nagyon kevés olyan Kispál-számot játszottunk, ami egy az egyben olyan volt, mint régen. Törekedtünk rá – főleg a korai Kispál-daloknál –, hogy nagyon hasonlóak legyenek, de azért egyik se szóljon pont ugyanúgy. Rengeteg apróság volt bennük, amelyeket továbbgondolva, szinte új dalok születtek. De a csendesülős koncertet is azért találtuk ki, hogy az emberek ne úgy jöjjenek nosztalgiázni, hogy akkor egy az egyben meghallgatják, milyen volt a Zsákmányállat, hanem azért, mert ezúttal máshogy játssza el a zenekar. Ez ad egy lehetőséget arra, hogy egy ilyen koncert igazából a dalokról szóljon, és ne arról, hogy akkor itt van újra a Kispál és a Borz.

Ha a zenei vonal valamilyen módon mégis megszakadna, mi lennél szívesen?
Nem tudom. Kertész.

(Fotó: Horváth András)

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin ÉN-KÉPZÉS című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!