Stohl Andrással a Centrál Színházban március 8-án, nőnap alkalmából műsorra tűzött A nevem Mary Page Marlowe című előadás sajtó nyilvános főpróbája után beszélgettünk. A színdarabban nyújtott, rövidnek tűnő, de annál hangsúlyosabb szerepe mellett a pár hete moziban látható Zárójelentés című filmről, rendezésről, álomszerepekről és az állandó leterheltségről is kérdeztük az ország talán leghíresebb férfi színészét.

Kovács Patrícia a hazai színházi világ különös és rendhagyó egyénisége. Csillogó tehetsége, magával ragadó bája, művészi varázsa a habkönnyű komédia és a mélydráma regiszterei között színpadi és filmszerepek alakításaival kitüntetett helyet biztosít számára a magyar színművészet palettáján. Öntörvényű, autonóm, gondolkodó, nyitott, őszinte és elbűvölő…

Tele van a művészet – a színház-, a film- és a zenetörténet – olyan egyéniségekkel, akik több ágazatban jeleskedtek, jeleskednek. Ha beindítjuk a saját, belső keresőnket, előbb-utóbb kihozza Kálloy Molnár Pétert: nem egy úton jár, hanem agyal és teper végig egy oldalágon, aztán visszatér… így pörgeti az életét. Felmerül a kérdés, hogy a reneszánsz típusú összművészt áldja vagy veri a sors.

Kora reggel az igazgató úrral együtt érkezünk a Nemzeti Színház tágas, kényelmes, teleplakátolt, kék szőnyeggel borított irodájába, ahonnan csodás panoráma tárul elénk. Miután Vidnyánszky Attila kávéval és csokoládéval kínál minket, elhelyezkedünk a kényelmes fotelekben, és beszélgetni kezdünk – miről másról, mint a Nemzeti Színházról, Beregszászról, apa és fia szakmai kapcsolatáról, közösségről, társulatról, színházi nyelvekről, a kritika megítéléséről vagy a nézők szeretetéről. Vidnyánszky Attilát és színházát kezdetben sok politikai támadás érte, a kétes megítélésű intézménynek ma markáns törzsközönsége van, az igazgató által képviselt színházi nyelv pedig magáért beszél. Aki kíváncsi, nézze meg a Nemzeti előadásait, vagy járjon el az itt meghonosított, egyre nívósabb MITEM (Madách International Theatre Meeting, magyarul Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) fesztiválra. Az igazgatói címet idén újabb öt évre elnyerő rendező-igazgatóval beszélgettünk.

A hetvennégy éves Jordán Tamás nem is hiszi el a korát – nagy lendülettel alkot, közösséget és közönséget teremt. Az Egyetemi Színpadon edződött, sokoldalú művész nem adja fel, és úgy látja: életének legfőbb célja és értelme, küldetésének beteljesülése a szombathelyi Weöres Sándor Színház megalapítása volt. Jordán Tamás mesélt pályája nehézségeiről, küldetéseiről, társadalom és kultúra viszonyáról.

Máté Gábor színigazgató, színész és rendező egy sikeres színház működéséről, színház és társadalom viszonyáról, és a színészet változásairól mesélt lapunknak.

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – Karinthy Frigyes unokája, Karinthy Ferenc fia nagyapja sorait idézte, amikor úgy döntött, feldolgozza az ólomsúlyával rá nehezedő családtörténetet és megírta Ördöggörcs című könyvét. Később egykori főiskolai éveivel, az ellenségeskedőkkel és talán éppen családi hagyományai miatt őt elutasítókkal is számot vetett második regényében, a Vihar kapujában. 13 évet várt a Kossuth-díjra, pedig elismeri, hogy akár azonnal megkaphatta volna. És éppen idén lesz 35 éve, hogy igazgatja a Karinthy Színházat, ahol véleménye szerint nagyapja is igen jól szórakozna. Egy életút története néhány válaszba sűrítve – rendezte Karinthy Márton.