A hetvennégy éves Jordán Tamás nem is hiszi el a korát – nagy lendülettel alkot, közösséget és közönséget teremt. Az Egyetemi Színpadon edződött, sokoldalú művész nem adja fel, és úgy látja: életének legfőbb célja és értelme, küldetésének beteljesülése a szombathelyi Weöres Sándor Színház megalapítása volt. Jordán Tamás mesélt pályája nehézségeiről, küldetéseiről, társadalom és kultúra viszonyáról.

Ön rengeteg helyen megfordult. Az Egyetemi Színpadon kezdte, majd a 25. Színház, a Várszínház, és a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja volt. Megalapította a Merlin Színházat, majd a Nemzeti Színház igazgatója lett, végül 2007-ben létrehozta a szombathelyi Weöres Sándor Színházat, melyet azóta is igazgat. Ezek nagyon különböző területek a magyar színházi palettán. Önben mi volt az, ami összekapcsolta őket egymással, a színházcsináláson kívül?

Azt hiszem, hogy minden egyes állomásomon az a vágy működött bennem, hogy olyan közeg vegyen körül, mint amilyen az Egyetemi Színpadon volt. Tizennyolc évesen belecsöppentem egy olyan világba, amiről akkor nem tudtam, hogy kivételes és egyedi. A három T közül – Tűrt, Tiltott, Támogatott – ez egy tűrt hely volt, tehát szabadabban lehetett működni, és ennek volt köszönhető az, hogy odajárt a budapesti értelmiség apraja-nagyja, akik találkozni akartak egymással. Mindig is szerettem a közösségi létezést, és mindig hangoztattam, hogy a színház nemcsak az előadásokról szól, hanem egyfajta találkozóhelyként is működik. Minden állomásomon nagyon nagy súlyt fektettem arra – részben tudatosan, részben önkéntelenül –, hogy az a közeg, amelyben létezem, belül jó szellemű legyen, de kifelé is nyisson.

 

 

 

 

 

Ennek tekintetében nem is érdemes szétválasztani a „kőszínházat” és az „alternatív színházat”?

Nagyon sokan mondjuk azt, hogy nincs értelme semmilyen választóvonalnak, mert semmi más nem dönt, csak az, hogy a színház jó-e vagy rossz. A választóvonal ott van, hogy ki milyen anyagi segítséget kap, vagy hogy milyenek a játszóhelyek, a körülmények. De azt nem tudjuk meg, hogy hány sárkányfejet kellett levágniuk, mire eljutottak odáig, hogy tehetséges csapatnak nevezzük őket. Mindenesetre az eredményben nem érzékeljük a választóvonalat. Az alternatívok azonban rendkívül hátrányos helyzetben vannak. A nagy különbségek talán most kezdenek eltűnni a különböző támogatásokkal, pályázatokkal. Valamennyire csökken az a hátrány, ami eddig nagyon látható volt. Ugye jómagam is amatőrként kezdtem…

A Merlin után jött a Nemzeti. Igazgatása alatt sokat támadták, pedig, ha jól tudom, ugyanolyan közösségi fórumot akart létrehozni, mint az összes többi helyen…

Az általam vezetett Nemzeti Színházról sok mindent lehet mondani. Az egész történetet átitatta az, hogy a liberális értelmiség engem árulónak tartott, mert az akkori Fidesz-kormány által támogatott Siklós Mária épületét „legitimáltam” azzal, hogy bementem oda. A jobboldal pedig egyáltalán nem kedvelt engem, szóval kétfelől kaptam a pofonokat. A szakma nagy része azt gondolta, hogy ezt az épületet le kéne rombolni, és sóval behinteni a helyét, aztán mikor Alföldi Róbert vette át a színház igazgatását, ez elmúlt, és a Nemzeti már elfogadott hely lett.

A színházon belül nagy harmóniát tudtam teremteni, békében éltek egymással a másként gondolkodók.

Azonban kívülről, a színház körül állandó viharok voltak, és ezek nem is nagyon csendesedtek, eltartottak öt és fél évig.

A Nemzeti Színház politikailag mindig is kiemeltebb figyelemmel bírt és bizony konfliktusosabbnak mondható hely is volt, miért vállalta el mégis az igazgatását?

Ez a legnehezebb része a kommunikációmnak: igazából senki nem tudja megérteni, vagy ha megérti, nem bírja elfogadni. A Nemzeti Színház pályázatát a 2002-es POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó – a szerk.) írták ki, és sorban jöttek a kollégák, akik azt mondták, hogy: „neked kell megpályáznod”. Két napig egyáltalán nem törődtem vele, hiszen eszem ágában sem volt a Nemzeti igazgatójának lenni, de a Merlin már nagyon nehezen működött. Horgas Péter díszlettervező barátommal nézegettük a Nemzeti Színház alaprajzát, és tanácskoztunk, hogy lehetne megtalálni azt a helyet, ahol a Merlin ügyeit tudjuk folytatni? Ekkor jött a beépített szabadtéri színpad ötlete – eddig semmire sem volt használva, megközelíthetetlen helyre esett (a Duna felé eső oldalra). Siklós Máriával, az épület tervezőjével megterveztettük, ezt elfogadták, a banki konstrukció is megtörtént, és már csak a kivitelezés volt hátra. Létrejött volna egy százhatvan fős, fedett technikával fölszerelt színházterem, a Nemzeti Színházhoz szorosan csatlakozva. Lett volna egy helyem, ahol folytathattam volna, amit a Merlinben elkezdtem. Ott olyan eseményeket hoztam létre, melyekre az „egész város” el akart jönni. Járt az agyam, mert játékos elme vagyok, szikrázó ötleteim voltak – és arra gondoltam, hogy miközben a Nemzeti Színház így is el van átkozva, ezen a százhatvan fős helyen elkezdek eseményeket szervezni. Felolvasást, rendelkező próbát, helyet az alternatívoknak. Ha ez létrejön, akkor egy csapásra feloldódott volna az ellenállás, ami a Nemzeti Színházat övezte. Írók, költők, zenészek, képzőművészek központi találkozóhelye lehetett volna.

Most Szombathelyről beszél, és a Weöres Sándor Színházról, amelyet sikeresen megvalósított. Közönséget teremtett egy olyan helyen, ahol addig nem különösebben érdekelte az embereket, hogy van-e színházuk vagy sem.

Ez egy majdnem tízéves sikertörténet. Habár még nem teljesen olyan, mint amilyennek elgondoltam, sok-sok esemény van a színházban. Elmondhatom, hogy a közönség egyre jobban szeret minket, és a mi színészeinket is egyre jobban szereti a város.

Korábban azt mondta, hogy egy olyan teret szeretne, ahol – József Attila szavaival élve – a „közös dolgainkat” meg tudjuk vitatni, beszélni. A szombathelyi színház ilyen lett?  

Amit igazán szeretnék, az még a távoli jövő.

Az a vágyam, hogy olyan legyen a színház, mint egy klub, ahova az emberek beugranak egy pohár sörre vagy kávéra, azért mert tudják, hogy feltehetőleg legalább tíz ember lesz ott, akivel szívesen találkoznának.

Úgy képzelem el, hogy hetven–nyolcvan ember ott ül és beszélgetnek. Egyszer csak felszólal valaki: „Gyerekek, figyeljetek, van valakinek egy vízvezeték-szerelő ismerőse?” Hárman–négyen felelnek: „Persze, van!” Ezt a közösséget még nem sikerült létrehozni, de az út mindenképpen efelé vezet. Azért is lenne jó, mert a diagnózisom – a társadalom állapotára vonatkozóan – az, hogy rémisztő a bezárkózás, az elutasítás és az egyedüllét. Nagyon sivár világ vesz minket körül.

Egyszer úgy fogalmazott, hogy az életében minden sorsszerű volt, és minden történésnek a végső célja Szombathely volt. A jelen körülmények között is úgy gondolja, hogy ez a végállomás?

Igen, most is így gondolom.

Miután Szombathelyen létrehoztam a színházat, azt gondoltam, hogy minden állomás azért volt, hogy eljussak ebbe a városba.

Nem szívesen mondom, de végállomás, ami természetesen lehet nagyon hosszú is.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin OKOS JÖVŐ című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!