Home»Kult»Ezek nem állatok!

Ezek nem állatok!

17
Shares
Pinterest Google+

Nagy Ágnes szobrászművész Ezek nem állatok! című kiállítása szeptember 17-20-ig volt látható a Várkert Bazár teraszán. A különleges, robosztus, zoomorf műalkotások korra és nemre való tekintet nélkül minden látogatónak páratlan vizuális élményt, meghatározó belső utazást ígért.

Rozsdamentes acél bika, aranyszínű oroszlán, mázazott, agyagból készült varacskos disznó, bronz rinocérosz és megannyi „állat” – Nagy Ágnes erőteljes, bizarr alkotásai mintha gyermekkorunk tudattalanjának őserdejéből csörtetnének elő. Az ugrásra kész, fékezhetetlen figurák a tudatunk, a képzeletünk legvadabb tájairól érkeznek és taglóznak le.

„Állatszobraim szimbolikus jelentőséggel bírnak, emberi tulajdonságok kifejeződései, éppúgy tudatos lényünké, mint tudattalan ösztöneinké. Éppen annyira az erő, a dinamizmus megtestesítői, a jámborság kifejezői, mint a lélek tükröződései, a hit kifejeződései. Magamban is mindig mondogatom: ezek nem állatok! Miközben mégiscsak állatfigurákon, állatkaraktereken, szakrális állat attribútumukon keresztül fejezek ki gondolatokat, érzéseket” – emeli ki Nagy Ágnes szobrászművész.

Megtenné, hogy kicsit részletesebben is elmeséli, hogyan született meg önben először, hogy szobrot fog készíteni? Miért éppen ezt a kifejezési módot választotta a rajzok helyett? (Miért kifejezőbb egy szobor, önnek miért könnyebb egy ilyen nem hétköznapi anyag használatával az önkifejezés? 

Az agyag, a formálhatóság már gyerekkoromban is vonzott. A tárgyak plaszticitása érdekelt, amit kezdetben a sütőben kiégethető NDK-s gyurmákkal tudtam kiélni. Mediterrán agyag edényeket kamasz koromtól kezdve sokat építettem, ez adta az ötletet, hogy ilyen technikával szobrot is lehet csinálni. Készültek festményeim, ezek közül néhányat a 2020-as Art Palm Beach Fair-re is beválogattunk, de sosem tekintettem magamra festőként. Szerintem egyszerűen szobrásznak születtem és csak arra várt ez a szunnyadó képességem, hogy utat törjön magának. 

Az elfojtás nem jó út, kipróbáltam. Mindig kicsit különc voltam, ez a munkáimon is látszik, és bőven elmúltam már 30 éves, mikor ezek a szobrok kirobbantak belőlem. Az én történetem, annyiból mindenképp más, hogy a kéthetes Képzőművészeti Egyetemi felvételi utolsó napján, ami pont a 22-ik születésnapomra esett, megszületett a lányom. Egy éves házasok voltunk akkor; rajztáblával, babaruhákkal, felszerelkezve kis fehér Corsánkkal rohant velem férjem a Szent István kórházba, ahol a szülészorvosom az aznap reggeli rutin vizsgálatról úgy engedett el, hogy menjek nyugodtan felvételizni, de ma biztosan szülni fogunk.

Talán érthető, hogy a bennem kavargó gondolatok már messze nem a sikeres felvételi körül forogtak.

Mindez 25 évvel ezelőtt történt. A rajztudásunk fejlesztése, a festés, a művészeti képzés alapjai, azért ez nem véletlenül van így. Tudom kellene, de mostanában egyre kevesebbet rajzolok, a fejemben őrzök egy víziót, sokszor hónapokig gyűröm magamban és végül pár skiccel, különösebb tervezés nélkül vágok bele a munkába. Anélkül, hogy beleástam volna magamat a szimbólumok jelentésébe, rájöttem, hogy ez egy nagyon erős tudatalatti nyelv, mely mindannyiunkban kódolva van és állatkaraktereken, állatok jellemvonásain keresztül vagy akár mitológiai lényeken formájában ki tudom fejezni magamat.

Mit vár, remél a kiállítástól, illetve milyen tervei vannak a következő időszakra?

Talán profánul hangzik, de egy szobor felhasználhatósága több teret enged, mint a síkban ábrázolás; ennél persze többről van szó. Az az érzésem, hogy szobraimmal formabontóbb, erőteljesebb módon tudom magam kifejezni. Tisztában vagyok vele, ahogy dolgozom, nem egy elfogadott szobrászati technika, nagyon bonyolult és kockázatos, ilyen méretben különösen nagy állóképességet és erőkifejtést igényel, mert nem használok semmilyen merevítést. Egy jó statikai koncepció mentén az anyag önmagát képes megtartani.

A szobrok belül üregesek, ennek a későbbi égetés miatt van jelentősége, de ez kulcsa is annak az ábrázolásmódnak, ami annyira jellemez, mert ezáltal nagyobb formai gazdagságot és szabadságot tudok belevinni a szobraimba. Szeretem, hogy természetes anyaggal dolgozhatok, tudatosan kerülöm a különböző vegyi anyagok használatát. Bennem egy szabadságharcos amazon rejtőzik, éppen ezért ezek nem öncélú alkotások, társadalomkritika és társadalmi felelősségvállalás, környezetünkért való aggodalom jut kifejezésre, mert valaki a Facebookon szereti megosztani a gondolatait, világnézetét; én az alkotásaimban tudok hitelesebb lenni.

Ha lehunyja a szemét és belegondol, hova képzelné szívesen az alkotásait, milyen terekbe, mi lehet ezek “végfelhasználása”? Mennyire tekinti funkcionálisnak saját művészetét? 

Remélem sokan eljönnek a kiállításra. A megnyitó szuper társasági esemény is lesz, amire most jobban ki is vagyunk éhezve. Bellák Gábor művészettörténésszel, a kiállítás kurátorával érdekesebbnél érdekesebb témák vetődnek fel a szobrok kapcsán akár az utazásaink inspirációja, akár a gasztronómia felől közelítve. Az már biztos, hogy nem száraz művészettörténeti megnyitót fogunk hallani. Ezt az eseményt egyfajta „újra” bemutatkozásnak szánom a szakma és a közönség felé, mert nagyon ritkán lehet a szobraimat így egyben látni; 8 éve volt utoljára önálló kiállításom. Persze egy művésznek is mindig előre kell tudni gondolkodni, a fejemben már körvonalazódnak az új terveim, amiben csak egy a biztos, továbbra is a szobroké lesz a főszerep.

Tervez-e más világokba evezni vagy megmarad az állatvilágban? Van-e olyan téma, amivel szívesen kísérletezne? 

Abszolút funkcionálisnak tekinthetőek a szobraim (mindazok mögöttes tartalma mellett); szeretem a dizájnt, a lakberendezést, az építészet is érdekel, és ezek közös metszéspontjai lehetnek a szobrok. Számomra izgalmas, milyen új értelmezést nyerhet egy alkotás különböző terekben, helyeken. Az acél languszta szobrot egy hajón, egy medence partján, egy fine dining étterem pultján is el tudom képzelni.

Az „Isten báránya” szobrom Magyarország legkisebb templomában tölti be igazi „funkcionalitását”, értelmét. Ha valaki belenéz a bárány tekintetébe, érezni fogja, hogy művészként vagy alkotóként szabad akaratunk révén – feltéve, ha engedjük – csatornaként működünk és egyfajta közvetítői szerepet töltünk be.

Másfelől az anyagok minőségükben is üzenetet hordoznak. Ugyanaz a „Venezia” szobrom teljesen más értelmet nyer fémből, ami által „pop art”-osabbá válik, mint kerámiából, de ezáltal bármilyen közösségi térbe beilleszthető. Az eredeti kerámia szobraimat közgyűjtemények kiállításain látnám viszont szívesen.

Mekkora piacot jelent ma a kortárs magyar szobrászat, hogyan lehet láthatóvá válni, milyen lépések szükségesek az építkezéshez, self-managementhez?

Nem gondoltam, nem is volt tudatos részemről, hogy az állatokkal való önkifejezés ennyire elhúzódik és egyre inkább dominánssá válik, de valamiért még mindig fogva tartanak, miközben hatalmas önkifejező szabadságot is élvezek általuk. A pályám íve egy állandó változás és az újabban született munkáimnál megformált mitológiai lények és szakrális szimbólumok sem tekinthetők már csak állatábrázolásnak. Képességeink által felelősségünk van abban, mit közvetítünk az emberek számára. Elkötelezett vagyok, hogy pozitív üzenetek, gondolatok közvetítsek, én a problémák megoldásában hiszek. 

Magyarország egy nagyon pici piac, a galeristák szinte név szerint ismerik a gyűjtőket. Nagyon vékony az a réteg, aki kortárs szobrokat vásárol. Még hosszú út vezet odáig, hogy Magyarországon az embereknek a polgári értékrend szerint újra igényük legyen arra, hogy műtárgyak között éljenek. Gondolok itt például arra, hogy egy jól elhelyezett szobor a kertben igazi fókuszponttá tud válni és nemcsak egy jakuzzi vagy a hintaágy töltheti be ezt a szerepet. Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon ebben előrébb járnak, ezért a nemzetközi vásárokon való részvételnek hatványozott szerepe van egy Közép-Kelet Európai művész életében. Láthatóvá válni, ahogy azt azért tapasztalhatjuk, nagyon sokféleképpen lehet, számomra az egyetlen utat az átlátható, becsületes „self management” jelenti. Sokat gondolkoztam és rájöttem, saját magamat kell kitalálnom, se galériás se kurátor nem fog engem felépíteni.

Túl nagyok, nehezek, drágák a szobraim, egy galériának lényegesen több munkát jelentenek, mint akár a festmények.

Az is ritka, ha valaki előképek nélkül dolgozik, egyéni utat választ, emiatt nehezebben is kategorizálható.  Másfelől nekem mégis az a legfontosabb, hogy látszódjak. A művészet, mint árucikk csak jóval ezután következik, miközben az eladás a siker elengedhetetlen fokmérője a szakma és a társadalom megítélése szerint. Tehát a kockázatos időszakot valakinek finanszíroznia kell. Férjem üzletember, akinek a munkájában éppolyan fontos a társadalmi felelősségvállalás, mint az enyémben; az elmúlt évtizedekben végzett kemény munkájának eredményét, a nem kevés anyagi erőforrást igénylő „self management”-re is tudjuk fordítani. Ez hatalmas szabadságot is ad a számomra.

Senki nem dolgozik ezzel a technikával

Nagy Ágnes samottos agyagból úgy építi fel nagyméretű szobrait, hogy azok képesek legyenek önmagukat megtartani. Rendkívül bonyolult ez a technika, hosszú és koncentrált munkát igényel, hiszen semmiféle merevítést nem alkalmaz, hanem egy összetett statikai koncepció mentén halad. Maga a művész sem ismer senkit a világon, aki ezzel a technikával dolgozna, saját maga fejlesztette ki hosszú évek alatt.

Nagy Ágnes az Illatos úti Művészeti Iskolában, kerámiaformázó szakon végzett 1990- ben. A szakiskolával párhuzamosan a Medgyessy Ferenc Szobrászkörben alkotott, Berlinben részt vett egy nagyszabású szimpóziumon. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában 1994-ben végzett, de az iskola befejezése után elszakadt a hivatásától, a családjának szentelte életét, hogy aztán a 2000-es évek vége felé egy éles fordulattal, teljes szívvel és hihetetlen erővel forduljon újra a képzőművészetek felé.

2008 tavaszán, a reneszánsz év programsorozathoz kapcsolódóan, egy kerámia kiállításra készítette első nagyméretű kerámia szobrát, Dürer Rinocérosz metszete nyomán, amelyet 2011-ben, a Virág Judit Galériában láthatott először a közönség.

Azóta folyamatosan kiállít, már több jelentős egyéni és csoportos kiállításon is bemutatkozott a közönségnek, mint például 2011-ben a Virág Judit Galériában rendezett tárlat után a Fővárosi Állat-, és Növénykertben, 2012-ben a Magyar Természettudományi Múzeumban és a Bergmann Galéria Szoborparkban, 2014-ben a Labirintus Kiállításon és a III. Szobrász Biennálén a Szentendrei Művészet Malomban, 2015-ben Balatonalmádiban, az Európa Szoborparkban és 2020-ban a tengerentúlra, az Art Palm Beach-re is sikerült kijutnia.

Az interjú eredetileg a Business Class Magazin 2020/07. számában jelent meg. Ha szeretné megvásárolni a lapot vagy előfizetne rá, akkor azt megteheti a Dimagon keresztül.


Előző cikk

Leállni nem lehet

Következő cikk

Legendás étterem új köntösben – Megújult a Szaletly