Home»Lifestyle»„Ha az ember igazán szeretne valamit, akkor azt igenis meg tudja csinálni némi segítséggel!” – Interjú Máthé Gergely kerekesszékes túrázóval

„Ha az ember igazán szeretne valamit, akkor azt igenis meg tudja csinálni némi segítséggel!” – Interjú Máthé Gergely kerekesszékes túrázóval

5
Shares
Pinterest Google+

Máthé Gergely fanatikus túrázó. Tavaly lelkes csapatával teljesítette a több mint 900 kilométeres El Camino Frances elnevezésű zarándoklatot. Hogy mi ebben a sztori? Máthé Gergely kerekesszékben, mozgássérültként éli mindennapjait. Ő az az ismeretlen, hétköznapi hős, akinek már sikerült bebizonyítania, hogy a lehetetlen lehetséges. Tulajdonképpen csak ennyi!

A zarándoklatot nem egyedül, hanem egy négyfős csapat tagjaként teljesítetted. Pár mondatban mutasd be, kérlek, a GER Camino Team tagjait!
Édesanyám, Máthéné Kis Márta a pénzügy-számvitel területén, közgazdászként dolgozott közel 40 évig. 2017-ben, amikor az El Camino Frances utat jártuk, épp a nyugdíjazása küszöbén volt, ezért csak két hétig tudott velünk tartani. Mindig is nagy családra vágyott. Úgy gondolom, a négy gyermeke, valamint a két unokája megszületésével az álma valóra vált. Persze szurkolunk, hogy tovább gyarapodjon még a család. A zarándoklat alatt édesapám, Máthé Csaba mobil bázisként üzemelt. Mindennap autóval előrement, és keresett számunkra megfelelő szállást az etap végére, ahová beállhattunk a lakóautóval, és feltölthettük a kerekesszékem akkumulátorjait. Felállította a „táborunkat”, bevásárolt, megteremtette az estéhez szükséges körülményeket, és ha még maradt ideje, akkor biciklivel vagy akár gyalog elindult az aznapi zarándokúton visszafelé. Ilyenkor egy adott ponton összetalálkoztunk, apa irányt váltott, és együtt teljesítettük a megmaradt kilométereket.

Édesapám tűzoltóként kezdte a pályafutását, ahol tűzmegelőzéssel és kárfelméréssel foglalkozott. Amikor a születésem után kiderültek a komplikációk, a szüleim úgy döntöttek, hogy apám marad velem gyesen. A közel tízéves időszak alatt, mivel mindig is érdekelte a fa feldolgozása és a bútorkészítés, kitanulta az asztalosszakma összes fortélyát. Vállalkozó lett, és azóta is asztalosként dolgozik, egyedi bútorok készítésével igyekszik megvalósítani az ügyfelei vágyait.

Király Róbert Beliánnal egy munkahelyen dolgozunk immár öt éve, ott ismertük meg egymást. Belián siket családból származik, születése óta hallássérült, hallókészüléket használ, ami sokszor megkönnyíti a kommunikációját. Alig dolgoztunk egy éve együtt, amikor kitalálta, hogy sétáljuk körbe a Velencei-tavat többedmagunkkal (5-6 fős társasággal, sérült-nem sérült fiatalokkal). Ezt a kisebb túrát (31 km) szűk egy nap alatt sikerült teljesítenünk. Innentől kezdve nem volt megállás. A rákövetkező években kitaláltuk, hogy járjuk végig a Szent Jakab-zarándokutat, az El Camino magyarországi szakaszát. Ugyan két részletben, végül összesen 10 nap alatt teljesítettük ezt a 250 kilométeres zarándoklatot, amely mindkettőnket arra sarkalt, hogy akkor próbáljuk meg ennek a nagytestvérét, az „igazit”, az El Camino Francest. Belián jelenleg kutyakozmetikusként dolgozik főállásban.

Jómagam Máthé Gergely vagyok, bő 30 évvel ezelőtt, a születésem utáni napokban orvosi figyelmetlenség miatt oxigénhiányos állapotba kerültem, aminek következtében megsérült a fejemben a beszéd- és a mozgásközpont, ezért nehezebben érthető a beszédem, valamint a túlmozgásaim miatt a kezeimmel szinte semmit nem tudok elvégezni, a finom mozdulatokat igénylő dolgok okozzák a legnagyobb nehézséget. A tanulmányaim során informatikus végzettséget szereztem. Jelenleg egy alapítványnál dolgozok webprogramozóként, valamint trénerként.

Egy átlagos zarándoknak a nap végére a lába és a háta fárad el a legjobban, neked az előrejutáshoz azonban teljesen más izmokat kell aktiválnod, megmozgatnod. Hogyan képzeljük el fizikálisan a te zarándoklatodat, a tested mely részeit használtad a leginkább?
Önállóan, elektromos kerekesszékkel közlekedek, a különböző túrákon is ezzel a járgánnyal mentem végig, amelyet egy joystickkal irányítok. A mozgásállapotom és az úgynevezett túlmozgásaim mértéke folytán a kezeimmel alig tudok fogni. A kerekesszékem irányítóegységét, a joystickot mégis a kezemmel irányítom, amit csak erős szorítással tudok tartósan megfogni.  Ha napi 8-10 órát sétálok, az bizony igencsak megterheli a kezemet, és egy idő után fáj is. Ezért az út közben néha meg kell állnom néhány percre pihenni. Ezenkívül mivel egész nap ülök a székben (nem a legideálisabb testtartásban, görnyedten), a hátamnak is sokszor jót tesz, ha kiegyenesedek a pihenésekkor.

Tudsz más kerekesszékes zarándokról? Kutakodtál az indulás előtt, hogy teljesítette-e már valaki kerekesszékkel az El Caminót?
Nos, ez egy nagyon jó kérdés, ami engem is rendkívül foglalkoztat kezdettől fogva, a mai napig is! Érdemes különválasztani a mechanikus, illetve az elektromos kerekesszékkel közlekedő embereket, zarándokokat, mert teljesen más a kettő! Mechanikus kerekesszékkel többen is teljesítették már az El Caminót, ebben biztos vagyok, sok forrás alátámasztja ezt. Viszont arról, hogy elektromos kerekesszékkel teljesen végigjárta-e már valaki a francia utat, arról semmilyen információm nincs, pedig nagyon kíváncsi lennék rá.
Bár amikor megérkeztünk Santiago de Compostelába, és kiállították nekünk az út teljesítéséről szóló oklevelünket, akkor direkt megkérdeztük a velünk foglalkozó ügyintézőt, hogy hányan járták végig elektromos kerekesszékkel ezt az utat, vagy hogy volt-e már ilyen zarándok. Erre azt a választ kaptuk, hogy persze! A nyelvi különbségből adódóan nem vagyunk benne biztosak, hogy egész pontosan értette a kérdésünket, mert nem volt meggyőző. Ugyanakkor ha azt nézzük, hogy a több száz éves úton már több millió zarándok járt, akkor a nagy számok törvénye alapján simán el tudom képzelni. Ha bárkinek van arról bármiféle információja, hogy elektromos kerekesszékkel végigjárta-e már valaki az El Camino francia vagy északi útját, akkor nagyon szívesen venném, ha üzenne a Facebook-oldalunkon. Tényleg kíváncsi vagyok!

Könnyebb, sík terepen egyszerűen tudtál haladni egyedül is. Hogyan küzdöttétek le a nagyobb emelkedőket és lejtőket? Mi volt a stratégia, hogyan zajlott a folyamat?
Egyrészt Belián az első métertől a 934. kilométerig végig mellettem gyalogolt, így a nehezebb szakaszoknál is számíthattam rá, anyukámra szintúgy. Voltak olyan szakaszok, amelyeken önerőből nem tudtam túlhaladni. Ilyenkor több megoldás is szóba jöhetett a csapat együttműködésének köszönhetően. Minden este nagyjából átnéztük, megbeszéltük a következő napi szakasz nehézségeit az úti leírások alapján, és ahol neccesebb terep ígérkezett, oda megbeszéltünk egy találkozót apukámmal, és közös erővel átlendültünk az adott akadályon. Volt olyan, amikor az előttünk álló néhány méter abszolút járhatatlan volt kerekesszékkel, ilyenkor kiszálltam a székből, apa vagy Belián a vállára felkapva átvitt a rizikós terepen. Aztán következett a kocsim, amely közel 100 kiló (többek között a két aksi miatt), szóval nem mondható könnyű darabnak. A lejtőkön, a lecsordogálások során Beliánék hevederrel tartották vissza a nagy súlyt, emelkedőkön pedig húzással segítették a székem haladását. De az is megesett néhányszor, hogy a vadidegen zarándoktársak segítségére szorultunk ugyancsak lejtős, csúszós szakaszokon. Ilyenkor Belián kikapott a székből, és levitt a vállán, a 3-4 zarándoktárs pedig szép lassan leeresztette a kocsimat az ominózus részen. A nehezebb szakaszok mindig benne vannak a pakliban, sokszor teljesen váratlanul jönnek, így ott és akkor kell rögtönöznünk valamit.

De nincs miért aggódnunk szerintem, mindig megoldjuk valahogy – legfeljebb sok idő elmegy vele, na bumm.

Hogy bírta a megpróbáltatásokat a kerekesszéked? Volt olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a technika nem fogja kibírni az utat?
Igen, két probléma is volt! Több mint 900 kilométert sétáltunk a 33 nap alatt. Ez még kimondva is sok, még a székemnek is. Az elektromos kerekesszékemet két akkumulátor hajtja. Ez a két alkatrész teljesen új volt az utunk elején. A szemléltetés kedvéért: az első hetekben egy töltéssel 42 kilométert tudtam menni, ráadásul az út elején másztuk meg a Pireneusok hegyeit, amely rendkívül meredek útszakasz volt. Meglepően jól bírta! Majd az utunk vége felé, a 800-900. kilométerünk tájékán már csak 25 kilométert tudtam vele menni, ami eléggé megnehezítette a caminónk utolsó szakaszait, sok esetben a napi etapok végén már húzniuk-tolniuk kellett apáéknak, még a sík terepen is, mert megadta magát az aksi, elfáradt.
A másik ijesztő eset szerencsére csak egyszer történt meg. Az elektromos kocsimat minden este rádugtuk a 220-ra, aztán reggelig töltődött (6-8 óra alatt töltődik fel teljesen.) A zarándoklásunk második felében egyik este csak 80%-ig töltődött fel az aksi a töltő jelzése szerint. Hiába ellenőriztük a csatlakozókat, dugtuk át másik konnektorba, semmi… Végül úgy feküdtünk le, hogy másnap csak 80 százaléknyit tudok vele menni (ami talán egy napra elég lehet, vagy nem…), aztán kész, vége a caminónknak… Nagyon rossz érzés volt mindannyiunknak! Apa már azt kezdte nézegetni, hogy hol van a kerekesszékem gyártójának a spanyolországi leányvállalata, szervize, hogy másnap felkeressük őket, és segítséget kérjünk tőlük. Aztán végül, amikor a következő este újra töltőre tettük a járgányomat, nagy örömünkre feltöltött 100%-ig. Szerencsére az út hátralévő részében nem jelentkezett ez a probléma.

Hogyan viszonyultak hozzád a zarándokok? Kiemelt figyelmet és kedvességet kaptál tőlük? Voltak olyanok, akik nem tudtak mit kezdeni a helyzeteddel?
Egyáltalán nem mindennapi az, hogy kerekesszékkel gyalogolnak ezen az úton. Ezért volt sok meglepődő arc: volt, aki nem hitte el, hogy a kezdőpontból, Saint-Jean-Pied-de-Port városából indultunk mi is. Viszont összességében a zarándokok többsége nagyon pozitívan fogadott. Üdvözöltek, biztattak.

Ki volt számodra a legkedvesebb zarándok, akit az úton ismertél meg?
Daniele, egy olasz srác. Egy napon kezdtük a zarándoklatot, de külön-külön, ő is meg mi is mentünk a magunk tempójában. Majdnem mindennap találkoztunk vele, hol előttünk volt, hol pedig mögöttünk járt. Akár 20-30 km is volt köztünk, ám valahogy mindig utolértük egymást. Csak az 5-6. napon mutatkoztunk be egymásnak, és onnantól kezdve mindig örömmel üdvözöltük egymást, amikor találkoztunk. Egyik nap ő vett észre a távolból, majd ahogy megismert, a becenevemet – „Gergeli, Gergeli!” – kiabálva szólt utánam lelkesen. A nyelvi különbség miatt picit nehezen kommunikáltunk egymással, de azért angolul mindig csak-csak tudtunk váltani néhány mondatot, vagy csak biztattuk egymást, de azt lelkesen. A csekély verbális kommunikáció ellenére valahogy mégis ő volt az az út során, aki a legközelebb került hozzám. A zarándoklásunk vége felé abban állapodtunk meg, hogy mindenképp megvárjuk egymást az óceánnál. Amikor célba érkezésünk után még három napot eltöltöttünk Finisterrában (Santiago de Compostela után még körülbelül 80 kilométer Finisterra; az út hivatalos végpontja Santiago, de sokan továbbzarándokolnak még a kontinens szélére – a szerk.), találkoztunk is.

Abszolút a világvégén, a Csendes-óceán partján tábortüzet gyújtottunk, és örültünk egymásnak és egymás sikereinek.

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin BOHÓCOK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

„A minőség megszállottja vagyok” – Interjú Ujj Mészáros Károly filmrendezővel, forgatókönyvíróval 

Következő cikk

Édes kis stílusikonok