Az informálisabb bevezető rész után személyesebb, szubjektívebb élményekkel, gondolatokkal folytatjuk a spanyolországi kalandunkról szóló útinaplót. Nincs megállás Santiago de Composteláig.

A természet lágy ölén

Az előző részt a természettel fejeztük be, folytassuk is azzal. Egy kedves ismerősünktől, aki már teljesítette a zarándoklatot, kaptunk néhány tuti tippet, hogyan készüljünk fel, mit vigyünk magunkkal, és hova érdemes mindenképp elmennünk. A „must see” listánkon szerepelt egy eldugott, természetes óceánparti strand, amely az út során az egyik leggyönyörűbb látnivaló. Oda-vissza két óra kitérőt jelentett ez a partszakasz, de az ott készült fényképek annyira meggyőzőek voltak, hogy mindenképp szerettük volna a saját szemünkkel is látni. Nem volt egyszerű eljutni a strandhoz, de néhány eltévedés után megérkeztünk. Az elénk táruló látvány két szempontból is lélegzetelállító volt. A víz gyönyörű kéken csillogott, a partot körbeölelték a dombok, a kilátás pazar volt. Viszont, mint megtudtuk, ez volt az első igazán meleg, szinte kánikulai vasárnap a környéken, ezért a hely rejtettségéből is adódóan tömve volt a strand nudista fürdőzőkkel. Mindenki ádámkosztümben szívta magába a napfény jótékony erejét, kivéve minket. A fürdőruhás strandokon szocializálódott embereknek, azt hiszem, kell egy kis idő, ameddig hozzászoknak a nudista életérzéshez. Nem tudom, mi az illem az ilyen helyzetekben, remélem, nem néztek ránk ferde szemmel, amikor a szélfúvás miatt még a pulóverünket is felvettük a túrázástól kimelegedett testünkre.

 

 

 

 

 

A zarándokszállások

Nagyon izgalmasnak találtam, hogy az út során minden egyes éjszaka másik szálláson, másik albergben hajtja álomra a fejét az ember. Volt valami kedves romantika abban, hogy mindennap máshová kellett bevackolnunk magunkat. Ráadásul a zarándokszállások épületei olyan eklektikus palettán mozognak, hogy még az út vége felé is ért minket meglepetés. Az egy hónap alatt aludtunk bakterházban, művészeti iskolában, egy kocsma emeletén, ezeréves kolostorban, sőt egyszer még egy négycsillagos szállodában is. Lenyűgöző hibrid épületek, ahol a múlt és a jelen együttállása és a funkciók keveredése visszafogott, bájos atmoszférát szül. A leglélegzetelállítóbb szállás egy több mint ezeréves kolostor volt. A közvetlen szomszédságában egy grandiózus kőtemplom állt, amelynek a belső, oltár körüli falait élénkzöld moha borította. Lenyűgöző volt a látvány.
A szállásokon általában egy vagy két szobában alszik az összes zarándok emeletes ágyakon. Sok embernek az út során a füldugó bizonyult a legkedvesebb útiholminak, mert mindig akad néhány zarándok, akik versenyt horkolva végigmelódiázzák az éjszakát.

Általában minden településen található több zarándokszállás is, de persze a legtöbb ember megpróbálja a legolcsóbb, becsületkasszás, adományozós helyeket megkaparintani, emiatt sokszor komoly versenyhelyzetek alakultak ki az indulásoknál. Az idősebb korosztály sok esetben még a hajnali sötétségben útra kelt, hogy a gyors fiatalok ne happolják el előlük az olcsó helyeket.

Bármennyire is idilli út az El Camino, az ember itt is ember marad.

Néhány napig mi is beszálltunk ezekbe a versenyekbe, igyekeztünk a legjobb helyekért, aztán leállítottuk magunkat, hiszen nem azért jöttünk, hogy pár eurós különbségekért versenyezzünk a többi zarándokkal. Mindig volt hol aludnunk, és nem mentünk csődbe, úgyhogy jól döntöttünk.

Mit eszik egy zarándok?

A legtöbb út menti településen a bárokban, kisebb éttermekben kapható zarándokmenü, amely megfizethető és laktató. Általában 10-15 euró közötti áron kapunk három fogást és egy pohár bort. Többnyire választhatunk háromféle előétel és háromféle főétel közül, viszont ez a menükombináció viszonylag sztenderd. Az út elején és végén is nagyjából ugyanaz. Néhány szálláson van lehetőség főzésre, néhányon közösen főznek, vacsoráznak és mosogatnak a zarándokok. Mi ezeket az evési alkalmakat kedveltük a legjobban. Ezeken kívül még a bolti kínálatot választhatjuk, készíthetünk szendvicset, de az a helyzet, hogy a zarándoklat végére már nagyon unalmassá és monotonná válik a felhozatal, főleg, ha valaki, mondjuk, vegetáriánus vagy vegán. A magyar páros, akikkel összeismerkedtünk az út során, vegánok voltak. Ők a legtöbb helyen sült krumplit és salátát tudtak enni. A kicsi spanyol helyek nem igazán vannak még felkészülve az új étkezési trendekre. Az ételallergiásokról nem is beszélve.

Az út kétharmadánál elértünk egy régióba, ahol az almabor, alias sidra, más néven cider volt a helyi gasztronómiai specialitás. A legtöbb helyen úgy szolgálták fel ezt az italt, hogy a levegőbe emelték a palackot, lassan elkezdték tölteni a cidert, az első pár löttyentést hagyták a földre folyni, majd betartották a poharat az üveg alá, és kitöltöttek egyhúzásnyi almabort, amelyet azonnal meg is kellett inni. Ezzel a technikával adtak pezsgést a bornak, ami pár pillanat múlva el is múlt, ha nem ittuk meg idejében. Az volt a furcsa ebben a tradícióban, hogy a kocsmák padlói mindenhol ragadtak a kiöntött cidertől, és általánosan erjedésszagtól bűzlöttek a helyek.

#elcamino, az utolsó 100 kilométer

A zarándokút teljesítésének jutalmául Santiago de Compostelában kapunk egy oklevelet, amely dokumentumba foglalva rögzíti, hogy végigjártuk az ősi zarándoklatot. Ahhoz viszont, hogy hazavihessünk egy ilyen hivatalos elismerő oklevelet, elegendő csupán 100 kilométert megtenni az útból. Egy jó kondiban lévő embernek ez három napig tart, tehát érezhetjük, hogy ez nem éppen ugyanaz, mintha egy hónapon keresztül átszellemülten, a természettel eggyé válva kutyagolnánk, szóval El Camino és El Camino között is van különbség. Mondanom sem kell, hogy az útvonal legvége, az utolsó 100 kilométer a legnépszerűbb. Az „egy hónapos zarándokoknak” ez a szakasz a kellemetlen visszatérés az anyagias mindennapokba. Szuvenírboltok egymásutánja, idétlen filléres csecsebecsék „el camino” felirattal, legénybúcsúk, szelfibotok és idióta Insta-emberek. Üdv újra a modern társadalomban! Spanyolul peregrino a zarándok, de az utolsó etapon tömegesen közlekedő, szelfibotos túrázókra a turigrino gúnynév ragadt, amely spanyolul a turistának és a zarándoknak az összemosása.

Santiago de Compostela

Santiago egy hihetetlen hely. Az egész városnak van egy kellemes alapvibrálása, de gondoljunk csak bele, hogy az ide érkező emberek kilencven százaléka elégedetten, boldogan, magabiztosan, nyugodt lelkiállapotban sétál el a település határát jelző tábla mellett, hiszen elérte a célját. A közhelyes mondás, amely szerint „nem a cél, hanem az odáig vezető út a fontos”, itt hatványozottan igaz, viszont az út során az emberekben felgyülemlett emocionális töltet itt tetőzik. Furcsa módon Santiago az út végét elrontó turigrinókat is magába kebelezi és elrejti. Azt hiszem, elég nagy a város ahhoz, hogy a zavaró turista-zarándok jelenség ne tudjon sehol sem koncentrálódni. És mi a legjobb Santiagóban? Találkozni a többiekkel. Meglátni a másikat, megörülni egymásnak, és öleléssel gratulálni az ismerős zarándokoknak, akikkel ideig-óráig barátságot kötve együtt teljesítettük a szakaszokat, akikkel ugyanaz a cél lebegett a szemünk előtt egy hónapon keresztül, és akik ismerőssé váltak az ismeretlenben. Emberek a világ minden részéről, akik egy rövid, intenzív időszak alatt együtt voltak velünk, és így vagy úgy, de egy jó időre bevésték az arcukat az emlékezetünkbe.

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin MAGYAROK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!