Home»Kult»A cirkusztól az Öt Kapuig

A cirkusztól az Öt Kapuig

1
Shares
Pinterest Google+

Tizennyolc éve működik többnyire a Mikszáth Kálmán tér 2.-ben lévő ház második emeleti lakásában, a Bázison az ország egyik legkülönösebb, független teátruma, a Maladype Színház. Balázs Zoltán az alapítója, a társulatvezetője, a rendezője és a színésze; ízig-vérig a motorja. Róla és a csapatról beszélgettünk. Meg mindenről…

Ahogy most sebbel-lobbal jöttél, biztos vagyok benne, hogy, mint mindig, most is benne vagy valamiben. Miben?
Éppen a bukaresti Odeon Színházba készülök, ahol tavaly Elżbieta Chowaniec kortárs lengyel szerzőnő Gardénia című darabját rendeztem. Az előadást nagyon jól fogadta a román színházi szakma és a közönség, így a színház vezetése visszahívott, hogy teret adjon a társulat színészeivel már kialakított színházi nyelvezet továbbgondolására. Ezúttal Pier Lorenzo Pisano kortárs olasz szerző A te érdekedben című darabját viszem színpadra.

Milyen színház az Odeon?
A világ egyik legelismertebb színházi műhelye. A román Vígszínház. A ’89-es forradalom után a világszerte ismert rendező, Vlad Mugur igazgatósága alatt lett nemzetközi hírűvé. Falai között olyan rendezők alkottak, mint Andrei Şerban, Mihai Măniuţiu, Alexander Hausvater, Radu Afrim vagy Gianina Cărbunariu. Tudomásom szerint én vagyok az első külföldi rendező, aki az Odeon társulatával dolgozhat. Emiatt is hárul rám nagy felelősség.

Mitől más külföldön rendezni?
Leginkább attól, hogy minden idegszálammal az alkotás folyamatára, a színészek munkájára koncentrálhatok. Ez nagy luxus! Itthon főképp a „szervező-irányító” tevékenység uralja a mindennapjaimat. Megszoktam, hogy egy független színház vezetőjének, akinek a társulata napról napra él, mindig mindent újra kell terveznie.

Ugorjunk egy jó nagyot: mikor, hogyan fogott meg a színház?
Nem a színház fogott meg, hanem a cirkusz. Kolozsváron születtem, de 12 éves koromig Észak-Erdélyben, Máramarosszigeten laktunk, ahonnan ’89-ben áttelepültünk. Hatéves voltam, amikor nagyapám elvitt egy vándorcirkusz előadására, ahol félig sikerült mutatványokat és szomorú mutatványosokat láttam, meg egy fáradt kígyót, aki kedvetlenül tekergette magát: az élmény azonban így is elementáris volt, teljesen megbabonázott. Ennek az lett a következménye, hogy még aznap éjjel összecsomagoltam, és hajnalban jelentkeztem a vándortruppnál.

A karaván épp sátrat bontott, és anélkül, hogy megkérdezték volna, ki fia-borja vagyok, elvittek magukkal. Otthon kétségbeesve kerestek, de a nagyapám, miután felidézte, hogy milyen volt a tekintetem az előző esti előadáson, gyorsan összerakta, hogy hol lehetek. A rendőrséggel utánunk eredtek, megállították a karavánt, és engem hazavittek. Több mint egy hónapig nem beszéltem a családommal, mert úgy éreztem, hogy az életem értelmétől fosztottak meg.

Arra vágytam, hogy akrobata bohócként minden egyes vérfagyasztó akció után azt mondhassam a közönségnek: „Hepp! Nyugodjatok meg, emberek, ez csak tréfa és játék…” A cirkusz lett a legvonzóbb művészet számomra, a szent és a profán pillanatok kettőssége pedig rabul ejtette a szívemet, a képzeletemet. Sokáig kerestem a hasonló impulzusokat, de nem találtam. Miután országot váltottam, puszta kedvtelésből végigstoppoltam Európán, találkoztam indiánnal, szumóbirkózóval, háziasszonnyal, különféle emberekkel… Hatalmas életétvágy volt bennem, mohón vetettem bele magam minden, ígéretesnek tűnő kalandba.

Rátaláltál?
A szentesi drámatagozaton igen. Tanáraim, Bácskai Mihály, Bácskai Mihályné Erzsike, Keserű Imre, László Zoltán és Perjésné Dózsa Erzsébet okosan és türelmesen terelgettek a személyes tapasztalatokkal átitatott színházi felfedezőúton. Ekkor találkoztam először a színészettel mint az egyik legizgalmasabb és legösszetettebb kifejezőeszközzel. Meghatározó élményem volt Baudelaire A romlás virágai című verseskötetéből készült előadás, amelyet a szentesi gimnázium frankofón kapcsolatainak köszönhetően Avignonban, a fesztiválon is bemutathattunk. Ott ismertem meg Marcel Bozonnet-t, a párizsi Conservatoir akkori igazgatóját, aki látva engem Baudelaire-ként, meghívott, hogy folytassam náluk a tanulmányaimat. Akkor úgy éreztem, Magyarországon van dolgom, otthonra leltem. Ráadásul még szerelmes is voltam… Három évig a Nemzeti Színház Stúdiójába jártam, majd felvettek Benedek Miklós színészosztályába a Színművészeti Egyetemre. Egy évvel később a rendező szakra is bekerültem, Babarczy László osztályába. Később úgy alakult, hogy a budapesti Színművészetivel párhuzamosan a párizsi Conservatoir-ban is megkezdhettem a tanulmányaimat. Az összevont szemeszterek alatt olyan mesterektől tanulhattam, mint Robert Wilson, Anatolij Vasziljev vagy Min Tanaka.

Végzett színész-rendezőként a Bárka Színházban dolgoztál, eközben megalapítottad a Maladypét. Hogyan jött össze?
Véletlenek szervezték az életemet. 2001 tavaszán többen is felhívták a figyelmét Dragan Ristić szerb producernek egy „furcsa, szabálytalan, renitens” figurára, aki végzős rendezőhallgató volt az egyetemen, és nyitott volt minden őrültségre. Ez voltam én. Ristić szeretett volna Budapesten cigány és nem cigány színészekkel közösen megvalósítani egy európai szintű színházi előadást. Arra kért, hogy cigány és magyar nyelven rendezzem meg Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját. „Ugye tudod, hogy ez a világon mindenhol megbukott?” – kérdeztem. „Tudom, de most nem fog” – válaszolta. Neki lett igaza. A darab bemutatója a Roma Parlamentben volt, és a különböző helyekről összeválogatott színészcsapat nagy sikert aratott a szakma és a közönség körében is. Zsúfolt telt házakkal játszottuk lehetetlen időpontokban, éjszakánként.

Ebből a színészcsapatból verbuválódott a Maladype. Mit jelent a szó? Mivel startoltatok?
Lovári nyelven találkozást jelent. Ez a szó képviseli a legpontosabban azt a mindannyiunkat összekötő élményt, amely akkor, a Jacques-előadás kapcsán, előadók és nézők között megszületett. Ezért választottuk alakuló színházunk nevének. A következő bemutatónk már a Szkéné Színházban volt, és Ghelderode Bolondok iskolája című művéből született. Az előadásban a színészek cigányul, magyarul és latinul beszéltek. Biztosak voltunk benne, hogy hatalmasat bukunk, de meglepetésünkre még nagyobb siker lett. Harmadik premierünk a korábbiaknál is képtelenebb vállalkozásnak tűnt, hiszen olyan szerző művéhez nyúltunk, akinek a személyét és a műveit a magyar színházi közízlés még nem fogadta be: Jean Genet Négerek című darabját 2004-ben mutattuk be Sáry László zenéjével a Bárka Színházban.  

Mitől volt lehetetlen?
A francia szerzőre egyáltalán nem jellemző tradicionalizmus és kisrealista gondolkodásmód hiányától és a rám jellemző tartalmi-formai sajátosságok szokatlan, újszerű ötvözésétől. Az előadás valójában egy kortárs opera volt, amelynek keretében az ének és a beszéd „maszkként” jelent meg a különböző egzotikus mozgáskultúrák motívumait is merészen integráló történetben. A különleges tükröződésekre és rituálékra épülő cselekményben a cigány származású színészek játszották az arisztokrata, fehér udvar tagjait, és a magyar színészek a rabszolgákat, a négereket, Kálid Artúr például egy fehér nőt… Ezek az előadások alapozták meg a Maladype mai hírnevét itthon és külföldön. Ezek a programadó események fogalmazták meg a társulat színházról alkotott egyedi elképzeléseit, és tették a színészeket egy másfajta színésztípus emblematikus alakjaivá. Így startoltunk. A későbbiek egy önmagát megíró történet organikus fejezetei lettek.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Lett egy társulatod, és a nyakadba szakadt annak minden öröme és gondja. Vegyük sorjában.
Hamar bele kellett tanulnom a pályázatírás, a pénzszerzés kényelmetlen feladataiba. Oda kellett figyelnem, hogy milyen munkatársakkal veszem körbe magam. Tudatosítanom kellett a társulat tagjaiban, hogy a munkánkat a versenyszellem határozza meg. Például ha a csapat fejlődését veszélyezteti egy-egy nehezen motiválható, lemaradó játszótárs, le kell mondanunk róla, mert hosszú távon visszafogja a színház „versenylovait”. Egyszóval hamar bele kellett jönnöm a társulatvezetés nem túl népszerű szerepébe, és mindig készen állni az újratervezésre, az újrafogalmazásra. 

Ahogy elnézem, cipeled. Nem fáradsz el?
Még bírom. Talán a cirkuszban szerzett gyerekkori élményeknek is szerepük van ebben. Előadásaim mindegyikében jelen van a kockázati faktor és a rezisztencia. A Maladype színészeinek sokfelé kell tudniuk figyelni, az idegrendszerük nem lehet átlagos idegrendszer, és alkalmazkodniuk kell minden váratlan helyzethez…

…ahol a néző is szinte az előadás része, annyira benne van. Egy nagy kőszínházban tapsol vagy hurrog a közönség, nálatok a kis színteret körbeülő ötven néző abban a pillanatban, azonmód belenevet, belekiabál a darabba. Hogyan lehet erre ráállni?
Mindennapi gyakorlattal és kondícióval. Ez a fajta figyelem nem elsajátítható az egyetemen. Azokra a színészekre, akik nálam játszanak, jellemző egyfajta „elvetemültség”. Játékuk során tudniuk kell alkalmazni a képlékenység és a szellemi-lelki hajlékonyság sajátos képességét, amelyet az együtt töltött idő alatt, különböző tréningeken sajátítanak el. Akiben ez nincs meg, az lehet jó színész, de nem nálam.

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin BOHÓCOK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

A tudomány nevében – Szükségesek-e még az állatkísérletek?

Következő cikk

Specialty coffee – Design – Workshop