Home»First Class»„Reflexiónak lenni a társadalomban – ez a humorista feladata”

„Reflexiónak lenni a társadalomban – ez a humorista feladata”

1
Shares
Pinterest Google+

Létezhet-e tabu a humorban? Meddig lehet elmenni? Meddig érdemes? Merre fejlődik a stand-up műfaja? Hol tart ma a világ humora, és hol tartunk mi, magyarok? Melyek a leggyakoribb társadalmi problémák, és hogyan lehet viccelve orvosolni őket? Litkai Gergely humoristával beszélgettünk – nem csak – a stand-up műfaj kihívásairól és a hatásmechanizmusokról.

Vicces gyerek voltál? Hogyan lett belőled humoros fazon?
Hetedik osztályos koromtól Földessy Margit színjátszó körébe jártam. Nagyon rossz színész voltam, inkább jeleneteket írtam, és én vezettem a gálaműsorokat. Az Eötvös József Gimnázium Eötvös Diák című suliújságába írogattam álhíreket, és írtam vicces ballagási beszédet már általánosban is, vagyis nem egy későn kialakult dolog volt ez. Talán első éves egyetemista voltam, amikor az HBO tehetségkutatót hirdetett Mennyi? 30! névvel. Ott ismerkedtem meg Fábry Sándorral és Hadházi Lászlóval, akik rendszeresen fellépnek a Dumaszínházban. Boros Lajos műsorvezető elhívott minket a Danubius Cappuccinóba jeleneteket írni, majd amikor átmentek a Sláger Rádióhoz, mi írtuk a Bumerángot.

Megnyerted az 1998-as Humorfesztivált, amelynek nyomán bekerültél Fábry és Friderikusz gegcsapatába. Kikkel dolgoztál együtt?
Az óriási élmény volt. Olyanokkal dolgoztam együtt, mint Kőhalmi Zoltán, Aranyosi Péter, Tóth Tibor Karinthy-gyűrűs írók, Kövesdi Miklós Gábor, Királyváry Zsolt (Törpe), aki már nem a humorban, hanem a vasútépítésben jeleskedik, majd csatlakozott hozzánk Nagy Gábor (Büfés Gabi) is. Jó kis csapat volt.

Több évet dolgoztál a Comedy Centralnál, a te vezetésed alatt vált a magyar brand a világ legnézettebbjévé, megelőzve a brit és amerikai társait. Ezt a „Hungarian wonder”-ként emlegetett színvonalat a mai napig sikerült is megőriznie. Mi a titok?

A Comedy Central indulásánál kértek fel projektmenedzsernek, majd csatornavezető, regionális főnök és végül a régió brandmenedzsere lettem. Elvileg Afrika, India, Oroszország és Izrael is hozzám tartozott, majd a csatornák indulását is nekem kellett menedzselnem. Sűrű évek voltak.

A csatorna 2008-ban indult, a nagy válságban, amikor sok műsor ára alacsony volt. Mi hoztuk be az olyan felnőttanimációkat és -sitcomokat, mint a Family Guy, a Simpsons és a South Park, ez utóbbinál hosszas küzdelem árán sikerült megszereznünk a jogot, hogy csak a Comedy Centralon sugározzák, az HBO-n és a Coolon ne. Ezek a sorozatok növelték a legjobban a nézettséget.

Saját gyártású tartalmakat is készítettetek.
A kreatív osztály vezetőjével, Kabai Danival és Mendrei Miklós grafikussal nagyon sok állatságot gyártottunk, amiben Lengyel Tamás csatornahangja is sokat segített. A Munkaügyek és a Fapad mellett megcsináltuk az Alfonz, a betűhányó művészt, aki kihányta az esti műsorokat betűtésztából. Mivel a kezdetekben nem volt elég reklám, és ki kellett tölteni a műsorszámok közötti műsoridőt, Mogács Danival és Veres Andrással kitaláltuk a Susogós mackókat, amiből végtelen mennyiségű részt írtunk. 

Ahhoz képest, hogy „tölteléknek” szántátok, kultikus sorozat lett.
Igen. Mi is meglepődtünk ezen. Egyszer rátaláltunk a Facebookon, mert mi nem készítettünk oldalt neki, és közel 100 ezer követője volt. Akik a Comedy Centralnál dolgoztak, jól érezték a márkát, annak köszönhető a töretlen siker. Miután eljöttem a csatornától, megmaradtam külsős tanácsadóként, és azóta is több projektben szorosan együttműködünk, gyártunk különböző műsorokat neki. Próbálunk hatékonyan együtt dolgozni a hazai humorért.

Miért jöttél el a Comedy Centraltól?
Van egy lányom, akit nagyon ritkán láttam. Akármennyire is szerettem és most is szeretem a Comedy Centralt, azért a lányomat is kéne ugyanennyire szeretnem. Szerintem jó döntés volt.

Ezzel párhuzamosan megalapítottad a Dumaszínházat is. Hogyan épült fel a koncepció?
Ardai Tamás filmrendező és Sáfár Zoltán, a Godot Galéria, valamint a Godot Kávéház tulajdonosa hívott, hogy a Godot Kávéházban szervezzem meg a magyarországi stand-upot tehetségkutatókkal és fellépőkkel. Mindig hittem abban, hogy a magyar humorból két dolog hiányzik: a nyitottság és a piaci alap. Nem volt kapcsolatunk a környező országok humorával. Nem tudtuk, mi történik a világban, hanem zártan a saját utunkat jártuk. A kabaréra is ugyanez volt jellemző: egy zárt, magyar műfaj volt. Mindig arra törekedtem, hogy ide is eljöjjenek külföldről oktatni, workshopokat szervezni. Teljesen más ennek a generációnak a nyelvtudása, mint az előzőké, jobban ismerik, hol tart a világ. A fellépők csak akkor tudnak életben maradni, ha kíváncsi rájuk a közönség.

Mitől sikeres a stand-up?
Ez egy nagyon összetett kérdés. Fontos a személyesség, a hitelesség és az interakció. Egyrészt a beszélő nagyon közel kerül a közönséghez, másrészt olyan sok helyen van hitelességválság a világban, a stand-uposok pedig meg tudtak maradni olyannak, akiknek hisz a közönség, és kíváncsi a véleményükre. Képesek megértetni ezt a kicsit bonyolult világot, és elmondani, hogy mindez nem csupán egyéni probléma.

Amikor a társadalom atomizálódik, és egyre kevésbé vannak minőségi kapcsolataink, akkor hiányzik valaki, egy apafigura vagy haver, aki ezeket a dolgokat elmondja nekünk.

Miután a néző már megszeretett egy fellépőt, ő lesz a hőse, már nem is elsősorban arra kíváncsi, hogy mit mond, hanem időt akar tölteni az ő társaságában.

A műfaj folyamatos fejlődésen megy át. Hogyan lehet lépést tartani a fogyasztói igényekkel?
A kabarék lassúak voltak, nagyobb volt a távolság a beszélő és a közönség között, ez változott meg úgy, hogy a stand-up ritmusa felgyorsult, ami egyre inkább közeledik a társadalom fogyasztói szokásaihoz. Amerikában már a 16 év alatti generáció tagjai között egyre kevesebben követik a műfajt, nekik már túl lassú. Néhány éven belül fontos probléma lesz, hogy ennek a nagy fellendülésnek hogyan marad meg az utánpótlása.

Szerinted mi lehet a megoldás?
Sok minden változik a műfajban. A stand-upban olyan nagy a felhozatal, hogy egyre újabb utakat próbálnak meg: sokszor a műfaj közeledik a színházhoz, nemcsak humor van benne, hanem nagyon sok előadásban dráma is. Nagyon személyes lett, és komoly felvetésekkel foglalkozik. Másrészről a youtube-os generációsok és a 15 másodperces tiktokosok mást igényelnek, nincs olyan figyelemmegtartási képességük, hogy egy önálló estet 60 percig végignézzenek. A megoldás? Nem tudom. Lehet, ha ők is idősebbek lesznek, akkor meglesz az igényük arra is, hogy ilyen fajta tartalmat fogyasszanak.

Fontos, hogy a stand-upos szerethető legyen?
A szerethetőség erősebb kapcsolatot alakít ki, de a legfontosabb az, hogy legyen viszony az adott előadóval, legyen megkülönböztethető. Anthony Jeselnik és Jimmy Carr módszereinek lényege, hogy sokszor teljesen fölöslegesen durva poénokkal arra törekednek, hogy a határokat feszegessék, ami az emberekben diszkomfortérzést kelt. Sok esetben ezt az érzést nevetéssel leplezik, nem tudják hova tenni, amit mondanak nekik, és így reagálnak rá. Ma már egyre több mindenről nem szabad beszélni, egyre korlátozottabb a közbeszéd terjedelme, és ezt a feszültséget oldja föl az emberekben, ami egyébként lehet érdekes, de én sose láttam ebben semmi értelmet. Ez nagyon technikai megközelítése a humornak: hogyan lehet még egy durvább dolgot rátenni valamire, amire a nézők nem voltak felkészülve.

Mi számít tabutémának? Meddig lehet elmenni?
Bármeddig el lehet menni, legfeljebb nem mennek többet az előadó estjére. Nincsenek határok.

Sose hittem abban, hogy egy téma tabu, a tabu rossz megközelítése a romboló.

Az előbb említetted, hogy korlátozottabb a közbeszéd terjedelme.
A politikai korrektség problémakör, de ennek maximum következményei vannak. Bármiről beszélhetünk, csak az nem mindegy, hogyan. Nekem a sztenderd, amit követünk, hogy azt ne szívassuk, aki nem tehet arról, amilyen helyzetbe került. Ha valaki pedagógus, ő döntött arról, hogy az legyen, viccelhetek vele, de ha valaki Down-szindrómás… Maga a Down-szindróma lehet téma, de ilyenkor azokon érdemes élcelődni, akik nem képesek megfelelően kezelni a tőlük különböző embertársaikat. Van egy olyan megközelítés is, hogy ha velük nem viccelünk, az is diszkrimináció, mert akkor kizárjuk őket. Ezen lehet vitatkozni. Ha megalázol valakit, amiről nem tehet, úgy, hogy ő közben nem is érti azt a viccet, az nem biztos, hogy az inkluzív gondolkodás csúcsa.

Mi van a genderkérdéssel?
Amerikában sok stand-upot néztem klubokban, és azt tapasztaltam, hogy most nem tudják hova tenni a genderkérdést. Nem azt a részét, amely a nemek társadalmi szerepével foglalkozik, hanem azt, hogy van kilencféle nem, és akkor hogyan viszonyuljanak ehhez. A politikailag korrekt rész úgy viszonyul hozzá, hogy ha már valaki ezzel viccel, megsért mindenkit, aki a kilenc nemből valamelyikhez tartozik, a másik oldal pedig a trumpizmus, amely pont azt hirdeti, hogy ha valaki transzszexuális, az személyiségzavaros. A humoristák most a kettő között őrlődnek, hogy ha viccel az egyikkel, lehet, hogy a másik malmára hajtja a vizet, és vice versa. Egy nagy kínlódást láttam a színpadon afölött, hogyan lehet ezt jól kezelni.  

A teljes cikket olvassa el a Business Class Magazin BOHÓCOK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

Idill és acsarkodás

Következő cikk

„Óriási szerencsém volt, hogy annak idején rátaláltam Fábryra” – Interjú Kovács Kristóf producerrel