Tele van a művészet – a színház-, a film- és a zenetörténet – olyan egyéniségekkel, akik több ágazatban jeleskedtek, jeleskednek. Ha beindítjuk a saját, belső keresőnket, előbb-utóbb kihozza Kálloy Molnár Pétert: nem egy úton jár, hanem agyal és teper végig egy oldalágon, aztán visszatér… így pörgeti az életét. Felmerül a kérdés, hogy a reneszánsz típusú összművészt áldja vagy veri a sors.

Családtörténeti mozzanatot rejt a kettős vezetéknév?
Régi, nemesi családi név a Kálloy, a háború után úgy hozta a politikai helyzet, hogy apám jobbnak látta elhagyni, csak a Molnár maradt. Amikor színművészetis lettem, nagyon sok Molnár, sőt Molnár Péter volt, én meg úgy voltam vele, ha már van egy szép családi nevünk, miért ne használjam. Röviden ennyi.

Hosszú útról érkeztél. Merrefelé jártál, mit csináltál?
Egy kis színdarabbal miniturnéztunk Erdélyben, jártunk Szatmárnémetiben és Nagykárolyban, végtelen nagyszerű élmény és küldetés volt. Két olyan színházban játszottunk, amilyen Budapesten alig van: nem is kicsi, de nem is hodály méretű, az egyik háromszáz férőhelyes és páholyos-méltóságos, a másik kisebb. Mindkettő intim légkörű.

Tavaly év végén tele volt a sajtó a hirtelen támadt betegségeddel, azzal, hogy rohammentő vitt az Operettszínház Luxemburg grófja előadásáról a kórházba. Ahogy elnézlek, hál’ istennek nyomát sem látom…
Nem szívesen beszélek erről. Lezártam. Kutya bajom, jobban bírom a gyűrődést, mint valaha.

Változott ettől az életed?
Ez egy figyelmeztetés volt, azóta jobban figyelek arra, hogyan éljek: fogytam tizenhárom kilót, sportolok, mozgok, letettem a cigarettát. Már csak a legnehezebbet, a stresszt kell kezelnem, hiszen a színházvilág, a szerep, az átlényegülés maga tömény stressz. Lekopogom: jól érzem magam.

Reneszánsz fazon vagy, polihisztor összművész: zenélsz, énekelsz, írsz, játszol, rendezel… Hogyan épült mindez beléd?
Mezőcsáton születtem és éltem tizenkét éves koromig, a szabadság és a kreativitás olyan környezetében, ami bőven kitart egész életemben. Apám állatorvos, helyi potentát volt, művészlélek, filmrendező akart lenni, cimbalmozott, bohém életet élt, a helyi értelmiségi társaság központja volt. Hétvégenként összejöttek, és mi, gyerekek magunkba szívtuk a fantasztikusan érdekes „bulik” levegőjét. A fiúk fociztak, színdarabot adtak elő, szavaltak, és persze mindennek a lényege: tetszeni a lányoknak! Beírattak zenélni, naná, zenét is szereztem, kamu angol szöveggel énekeltem, de nekiálltam szöveget írni… ebből jött a versírás, az előadásból pedig a színház.

És ez lett a csapásirány?
Annyiban igen, hogy amikor Debrecenbe költöztünk, az Ady Endre Gimnáziumba iratkoztam be, ahol pont akkor indult a drámatagozat. Nincsenek véletlenek. Mivel kialakulatlan volt, szabadon kezeltek minket, úgyhogy mindent kipróbálhattam. Írtam például a Hajdú-bihari Naplóba cikkeket, verseket. Előtte nyolcadikban Várhidi Attila magyartanárom, az Alföld Gyermekszínpad, később a Főnix Diákszínpad jó értelemben vett mániákus és elhivatott rendezője és alapítója olyan irodalmi tudást és szemléletet adott át, amelyről mezőcsáti kissrácként azt sem tudtam, eszik vagy isszák. Gombrowicz-, Witkiewicz-, Jan Kott- (Kortársunk Shakespeare) és Pilinszky-könyveket adott a kezembe. Addig a szavalóversenyekről Váci Mihályt és Illyés Gyulát ismertük. Attila bá rendezéseiből évente 320 jó előadást is tartottunk, színházi napokon, fesztiválokon gyakran hármat is előadtunk egymás után. Sokunkat indított el a pályán, teszem azt Hajdu Szabolcsot, Magyar Attilát, Hargitai Ivánt, Szabados Misit… Lelkesen játszottunk, vittük a jelmezeket és a kellékeket. Cila néni (Várhalmi Ilona – a szerk.) pedig a gimnáziumban indította el a drámatagozatot, és csinálja most is nyugdíjasként. Egy Diákszínjátszó Fesztiválon megnyertem a „Legjobb alakítás” díjat… azóta sem kaptam díjat.

Érettségi környékén, gondolom én, szembe jött veled a nagy kérdés: mi legyél? Színész, író-költő, zenész-énekes?
Lehet, hogy hátrány, de a mai napig nem döntöttem el.

Hogyan néz ki ez az összművészség? Egyszerre több? Külön-külön?
Nem az van, hogy megírok egy verseskötetet, zenét szerzek és színházat csinálok, hanem az intuíciómra hallgatva korszakok vannak. Például amikor lemezt készítek, két hónapig nem csinálok mást, csak azt, és amikor készen vagyok, hagyom, hogy sodródjak, belevetem magam a versekbe, és ha túl vagyok rajta, színházi bemutatóra készülök. Így épül egymásra a több dolog.

Első lépésre a színészmesterség jött be, jelentkeztél a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára. Óriási túljelentkezési hullám volt, háromszoros rostán küzdötték végig magukat a hallgatójelöltek. És ha nem ment, a következő évben újra próbálkoztak. Te hogyan vetted az akadályokat?
Simán. Egyből felvettek. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem vesznek fel, olyan magabiztos voltam a sikeres gimnáziumi évekkel a hátam mögött. Odamentem, és azt mondtam: itt vagyok! És öt perc alatt eldőlt minden. Belegondolva, hülye helyzet, hogy öt perc alatt egy élet dőlhet el. Nekem sikerült. Óriási álom teljesült, kegyelemi állapotban voltam. Aztán jöttek a pofonok… már az Angyalbőrben alatt csalódás ért.

Az ifjabbak kedvéért: a felsőoktatási intézménybe felvett fiúkat egy év sorkatonai szolgálatra hívták be, és közülük is beválogattak színészeket az Angyalbőrben című, népszerű tévésorozatba. Mi volt a gond?
A főszereplők kiválasztásakor egy szellemes Karinthy-művet mondtam, de csak mellékszerepet kaptam. Annyiban azért jó volt benne lenni, hogy felhoztak Budapestre, itt forgattunk, 24 órás eltávot kaptunk, de amíg a fővárosiak hazamehettek, mi, vidékiek – Kálid Artúr, Takácsi Péter, Gáspár Andris meg én – laktanyába mentünk. Emiatt addig zúgolódtunk, hogy, képzeld el, béreltek nekünk egy lakást a Pasaréti úton. Buliztunk, zsoldot kaptunk meg egy kis gázsit, civil ruhában jártunk. Aranyélet, csoda jó világ volt!

Leszereltél, jártál a főiskolára. Azok az évek is csoda jók voltak?
Nem. Meg kellett harcolnom a vidékiségemmel. Egyrészt volt egy kis tájszólásom, picit hadartam, a diákszínjátszásból rám ragadt némi modorosság, ezeket ledolgoztam idővel, de addig is rosszulesett, hogy cikiznek. Másrészt lelkileg a megszokottól elütő tempóra kellett átállnom: nekem, naiv vidékinek új volt az, ami a pesti srácoknak „még belefér”.

Mi fér bele?
Más volt nekem, és más nekik a pofátlansági küszöb. Például én nem eszem bele más kajájába, valakik pedig bezabálták az én fele kajámat. Szenvedtem attól is, hogy meghalt az apám, aki nagyon pártolta, hogy színész legyek. De javult a helyzet, jól összejött az osztálycsapat. Iglódi István volt az osztályfőnök, zseniális színész volt, sokat tanultunk tőle, nagyszerű vendégmestereket hívott, Törőcsik Marit, Avar Istvánt, Garas Dezsőt… Az első négy félévben nem lehetett külső munkát vállalni, a végén pedig kemény rostavizsgát kellett tenni, amitől nagyon görcsöltem.

Miért?
Mert nekem az kell, hogy szeressenek, hogy lássam, tetszik, amit csinálok, attól szárnyra kapok és elrepülök. Ez a rostavizsga pedig mindent eldöntött, aki nem ment át, kitették, rosszabb volt, mintha fel sem vették volna. De hál’ istennek átmentem.

Attól kezdve pedig szabadabb lett a színészi pálya, beindulhattál. Mivel, hogyan?
Megnyertem egy színművészetis szavalóversenyt, „Latinovits-díjat” kaptam, meg húszezer forintot, amit az akkoriban még nem divatos ösztöndíjra fordítottam. Jóban lettem egy nálunk vendégeskedő, angol színművészetis osztállyal, elég jól ment már az angol nyelv, írtam nekik, hogy szeretném, ha fogadnának. Fogadtak, és én, Rajkai Zoli és Gáspár Andris kimentünk Londonba, több mint fél évet ott töltöttünk. Szerencsés időszak volt, mert akkor nagyon támogatták a közép-európai régiót, kaptunk könyveket meg kaját, fizették a szállást, színházba jártunk. Külön érdekesség volt az oktatás: tanítottak improvizációs játékot, rögtönzést és kísérletezést. Nekem akkor és attól tört be az életembe… Nem volt osztályfőnöki rendszer, ahol a teljhatalmú osztályfőnök helyzetbe hoz, vagy ellenkezőleg, hanem harmadévenként más és más, a hallgatókat barátként kezelő osztályvezető tanár. És a diákok nem rivalizáltak, hanem segítették egymást. Bárhogy vesszük, óriási, meghatározó élmény volt!

Még volt két éved hátra. Hogyan vetted az akadályokat?
Ezt a két évet már csíptem. Kaptam főszerepeket nagyszínházakban, ami akkor nagy dolog volt, megcsináltuk Szűcs Gáborral, a Medvével Witkiewicz Anyáját a Komédiumban, a vizsgaelőadás pedig a Rocky Horror… Fú!

Ki volt az ötletgazda?
Dávid Zsuzsa. Látta a sanzonversenyen nyújtott teljesítményemet, a dadogó kuplét, és kérte, mondjak egy musicalt meg egy főszerepet, merthogy egy év múlva megrendezi. Hát ki veszi ezt komolyan? Persze rávágtam: Rocky Horror Show és Frank N. Furter. Kezdjük, mondta, és megcsináltuk az Ódry Színpadon. Hatalmasat robbant, óriási siker lett, tömegek jöttek, nem tudtuk abbahagyni! Később több alkalommal bejött nekem ez a gátlástalan Frank N. Furter figura.

Akkor a végzett, diplomás színész után kapkodtak a színházak. Hová mentél?
Nem volt borítékolva. Bennem és Gáspár Andrisban bujkált némi kishitűség, már csak a vidéki származás miatt, és azért is, mert együtt kezdtük a Színit nálunk jóval tapasztaltabbakkal, akik szemmel láthatóan jobbak voltak nálunk. Bede Fazekas Szabi, Bodor Böbe nemzeti stúdiósok már akkor száguldtak, és nekünk ez komplexust okozott. Aztán szép lassan beértük őket. Több színház között választhattam, de jött egy nagy laszti: Marton tanár úr, Vígszínház. Kerek lett az élet. Szomorú, hogy keserűen jöttem el onnan, sokáig szívfájdalmam volt emiatt, elmúlt, de ma sem emlékszem szívesen arra, hogy ott öt év alatt nem kaptam igazán nagy labdát. Tudták, hogy jól énekelek, erre a Padlásban bedugtak Robinsonba, a gépbe, aki nem énekel. Rövidre zárva: nem tudtak velem mit kezdeni.

Egyengette az utadat tapasztalt, befutott színész? Teszem azt, Cserhalmi György, szintén debreceni…
Nagy kedvencem a mai napig, de nem ismertem személyesen. Nem volt mentor az életemben, aki azt mondta volna, na, itt ez a srác, és visz, beajánl, betesz… Később jóban lettem sok kollégával, talán kiharcoltam bizonyos elismerést.