A 18 éves tapasztalattal rendelkező sportriporter és kommentátor elhagyta az MTVA fedélzetét, és egy időre búcsút intett a Forma–1-nek. Könyvet ír, podcastot szerkeszt, konferenciákon műsorvezető, tehát nem unatkozik, egyébként meg egy „dögunalmas” életet él – állítja. Megkeresték már nagyvállalatok, de nehezen tudja magát elképzelni egy reggel 8-tól délután 4-ig tartó munkakörben, egy kézilabda-mérkőzést „le tudna hozni”, a Forma–1-et pedig megreformálná, mert túlságosan kiszámítható.

Nemrég – legalábbis egy időre biztosan – véget ért a Forma–1-es kommentátori karrierje. Mivel foglalkozik azóta?
Ahogyan korábban is, rengeteg olyan konferencián dolgozom műsorvezetőként, amelyeknek a tematikája valamiért közel áll hozzám. Továbbá Wéber Gábor kollégámmal – vele közvetítettem Forma–1-et – elindítottunk egy podcastsorozatot, amellyel ugyancsak van teendő. Finoman szólva sem unatkozom. Picit hiányzik a Forma–1, nem is akarom ezt tagadni. A megfelelő gyászmunkát el kell végezni, de nagyon pozitív a hozzáállásom. Ha valaha szembejön velem még az életben a Forma–1-közvetítés lehetősége, akkor nem fogok elugrani előle. Már csak azért sem, mert túl gyorsak az autók hozzá. (Nevet)

Azt nyilatkozta a jövőjével kapcsolatban, hogy „szépen alakulnak a dolgok”.
Ennél többet egyelőre nem szeretnék mondani. 18 év nagyon hosszú idő: benne voltam a sűrűjében a tévés munkának, nem is baj, ha egy picit el tudok távolodni tőle. Most kicsit fellélegezhetek. Hogy ne unatkozzak, elkezdem írni a könyvemet: rengeteg olyan sztori kerül elő az emlékezetemből, amit most papírra vetek.

Meglepődtem, hogy máris belefogott, hiszen azt mondta: lehet, hogy majd a könyvében kifejti az MTVA-val történő szakítás részleteit.
Azt majd még meglátom, egyelőre a bokszutcában történteket írom meg. Különleges élmények értek, amelyeknek akkor nem biztos, hogy tudatában voltam. Szoktam ezeket a sztorikat tesztelni, amikor a színpadon állok, hiszen ekkor van lehetőségem „stand-upolni”. Állítólag a humoristák is így csinálják.

Tudna most mondani egy ilyen sztorit?
Persze: amikor azt hittem magamról, hogy én vagyok a világ legjobb autóversenyzője, és egy hatalmas balesetet szenvedtem a Hungaroringen. Az egy elég emlékezetes történet volt. Vagy amikor azt gondoltam, hogy egy általam vezetett versenyautóval nem lehet annál jobb időt menni, mint amit én elértem. Majd Michelisz Norbert (a túraautózás többszörös világ- és Európa-bajnoka – a szerk.) beült, és rám vert két másodpercet. Rengeteg ilyen vicces vagy megható sztorim van. Akkor is ott voltam, amikor Michael Schumacher (hétszeres német Forma–1-világbajnok – a szerk.) bejelentette a visszavonulását, és a sajtótájékoztatón hosszú percekig felállva tapsoltak az akkreditált újságírók.

Jellemző önre, hogy nem tart pihenőt?
Ha csak abból indulok ki, hogy milyen nyaraló vagyok, akkor ez jellemző rám: körülbelül két-három napig tudok egy helyben maradni. A tengerparti fekvéseket nem feltétlenül nekem találták ki – szerencsére ebben hasonlítunk egymásra a feleségemmel. Mindig kerestem az elfoglaltságot, unatkozni nem is nagyon tudtam és szerettem. Életem jelentős részében párhuzamosan csináltam dolgokat.

A hu.motorsport.com-on volt egy szavazás, amely szerint 18 000-en voksoltak abban a kérdésben, hogy hiányozni fog-e a képernyőről.
18 000-en arra szavaztak, hogy nem, ugye? (Nevet)

A 18 000 szavazó 75 százaléka hiányolni fogja. Ez volt az oldal történetének legmagasabb arányú szavazása.
Jólesik, de az eredményt kezeljük a helyén! Próbálom okosan használni az internetet. Rengeteg szakmai cikket olvasok, különösen angol nyelven. A Facebookon például nem vagyok fent, ami nem véletlen, és higgye el, kiválóan érzem magam így is a bőrömben. Persze, ennek a szavazásnak számomra hízelgő az eredménye, de azt is tudom, hogy rengeteg negatív hozzászólás is születik a közösségi oldalakon.

Ettől függetlenül mit gondol a szavazás eredményéről? De akár úgy is kérdezhetném, hogy van ma olyan Forma–1-es riporter-kommentátor, aki annyira ért a szakmájához, mint ön?
Ezt nem az én tisztem eldönteni. Maradjunk annyiban, hogy kevesen vannak. Hozzáteszem: nekem óriási mázlim volt. Tizenegy évig dolgozhattam utazó riporterként, ami felkészített arra, hogy beüljek a kommentátori székbe.

Mit gondol: Palik László lehetne a régi-új Szujó Zoltán? Egyesek azt rebesgetik…
Hát vagy Szujó Zoltánból lesz-e a régi-új Palik László? Utána ültem be a kommentátori székbe, ami nem volt egy könnyű feladat. Azért az ő visszatérésére nem látok nagy esélyt, de a magyar sajtóban sok minden megtörtént már…

Korábban azt nyilatkozta, hogy a kommentátori szerep feladta önnek a leckét.
Igen, hiszen az ember beül egy helyre, ahol nem látszik – ez egyébként előny is –, és nem két percet kell megtöltenie viszonylag értelmes, egybefűzött mondatokkal, hanem másfél-két órát, adott esetben négyet. Ez a munka megköveteli, hogy naponta legalább három órát készüljön egy kommentátor, még akkor is, ha épp nincs verseny. Akkor jó a közvetítés, ha a kommentálás és a közvetítés – tehát a hang és a kép – találkozik egymással. Az a pokolian nehéz feladat, hogy ha meglátunk egy versenyzőt, akkor mondanunk kell róla valami érdekeset, hiszen lehet, hogy két eseménytelen körét mutatják, és nem történik vele semmi érdemleges. Ezeket az üresjáratokat kell megtölteni. Viszont, ami még ennél is sokkal nehezebb, az az – és ebben soha nem voltam jó –, hogy az ember tudjon csöndben maradni.

Érdekes, hogy azt mondta, hogy előny tud lenni az, ha nem látszik, mert egy interjúban azt nyilatkozta: „egy képernyős ripacs”.
Ezt a mai napig fenntartom, de ez a fajta ripacsság kell is. Gáborral talán ezért alkottunk jó párost. Mindent tud a versenyről, ismeri annak a fizikáját, magas szinten művelte a sportot, mérnöki aggyal képes gondolkodni. De kell egy jó értelemben vett ripacs is. Megpróbáltam a portékát eladni. Nemcsak kommentátorok vagyunk, hanem valahol talán salesesek is.

Vágyik a figyelemre?
Az a televíziós, aki azt mondja, hogy nem szeret szerepelni, vagy nem mond igazat, vagy nem jó tévés. Nekem hiányzik a képernyős jelenlét, és a mikrofon is. Ezért szeretek kiállni a színpadra.

Túlzásba lehet esni a szerepléssel?
Szerintem igen. Egyébként az élet egyensúlyra törekszik. A szerepléseimet leszámítva dögunalmas életet élek, és zárkózott típus vagyok.

Nehéz ezt elképzelni.
Pedig képzelje csak el: lenyírom odahaza a füvet, elviszem a kutyákat sétálni, elmegyek a gyerekekért az iskolába, tollaslabdázom a lányommal, és lesétálok a postára befizetni a csekkeket.

Vagy épp a svéd nagykövethez. (A találkozó előtt Szujó Zoltán elmondta, hogy miután végeztünk az interjúval, a svéd nagykövetségre megy egy rendezvényre – a szerk.)
Igen, igen. (Nevet) Ha az ember ilyen megtisztelő meghívásokat kap, akkor annak igyekszik eleget tenni, de ettől még az életem nagy részét átlagos emberként töltöm.

Előfordult, hogy egy adásban túlszerepelte magát?
Biztos! A határt néha át kell lépni azért, hogy az ember tudja, hol is vannak azok a bizonyos határok. Még a legjobb pilóták is szenvednek balestet. Szerintem a tévézés és a rádiózás az arányok művészete.

Miből érezte azt, hogy átlépett egy határt?
Néha unom a saját hangomat! Van, hogy jó hallgatni a motorok zúgását, még akkor is, ha csak hibridekről beszélünk. (Nevet)

Ha már szóba jöttek a hibridek: mit gondol a Formula–E-ről?
Nagyon érdekes kísérlet. Szerintem a hibrid technológiának megvan a helye a világ autóiparában, mert a versenymérnökök már elképesztő hatékonyságot tudnak elérni – ennek a mértéke az, hogy adott egységnyi üzemanyag mekkora része megy el arra, hogy megmozgassa az adott járművet. A Forma–1-es autók, amelyek visszatermelik és újrahasznosítják a hő- és mozgási energiát – például azt, amelyik fékezéskor keletkezik –, már 50 százalékos hatékonysággal dolgoznak, amíg egy átlagos utcai személygépkocsi esetében ugyanez az arány mindössze 30 százalék. A tisztán elektromos Formula–E verseny pedig egy nagyon jó reklámja az elektromos autóknak, ami azért jó, mert a városok levegőjét nem szabad tovább szennyezni – nem véletlenül szervezik szinte az összes versenyt belvárosokban.