Nincs rosszabb a tegnapi újságnál – állítja Hardy Mihály, aki pontosan 11 és fél év után hagyta ott a Budapest Airport kommunikációs igazgatói székét és lett a Klubrádió főszerkesztő-helyettese. Nincs különösebben jó véleménye a tájékoztatás és az újságírás minőségéről, ahogyan a politikusokról is erős véleménye van, hiszen ők csak a saját rövid távú érdekeik szerint cselekszenek és manapság kifejezetten blokkolják a média munkáját. Nagyot szakmáztunk médiába visszaejtőernyőző nagy múltú újságíróval.

Az interjú eredetileg a Business Class Magazin 2020/2. számában jelent meg.

2020 eddig a koronavírusról szólt. Márpedig a budapest nemzetközi repülőtéren pillanatok alatt kialakulhat pánikhelyzet a betegség potenciális terjesztőinek érkezése miatt. 

Pont, hogy pánikhelyzet nem alakulhat ki. A repülőtérnek van egy részletesen kidolgozott terve az ilyen esetekre, amit részben már alkalmaznak is, ahogyan korábban a SARS-vírus és a H1N1-vírus esetében is megtették. De van egy közkeletű félreértés, amit tisztázni kell: a vírus elleni fellépés elsősorban a járványügyi hatóság feladata, és nem a repülőtéré, az itt dolgozók csak azt hajthatják végre, amire a hatóság utasítja őket. Egyébként a világnak fel kell készülnie arra, hogy újabb és újabb járványok és betegségek jelennek meg, ami a klímaváltozással függhet össze. 

Figyelemmel követi a repülőtér működését?

Nem kell. Pontosan tudom, hogy mi történik Ferihegyen. 

Hogyan kell megnyugtatni az utasokat egy ilyen helyzetben?

Minél pontosabb és gyorsabb kommunikációra van szükség. Ez mindenre érvényes. A befogadók oldaláról kell megközelíteni a kérdést. 

Abban a 10 évben, amíg ön volt a repülőtér kommunikációs igazgatója…

11 és fél évben.

Emlékszik hasonlóan fontos és globális fertőzésveszélyre vagy helyzetre, amit kezelniük kellett? 

Nehéz ezt megítélni. Volt itt mindenféle ebben a közel 12 évben: előfordult olyan is, hogy három napig egyáltalán nem működött a repülőtér. Egy izlandi vulkán, az Eyjafjallajökull kitörése miatt leállt teljesen az európai légiközlekedés. Tökéletesen leállt minden, pedig egy repülőtér éjszaka is nyüzsög, mint egy hangyaboly. Voltak külföldi gépek is, amik nálunk ragadtak. Teljes volt a csend, egészen lidérces állapot uralkodott. 

Ez a legemlékezetesebb, ami történt az igazgatósága alatt?

Nem, az a Malév csődje volt. Egy nemzeti légitársaság elvesztése nemcsak annak konkrét 2-3 ezer embernek volt tragikus, akik ott dolgoztak, hanem további 10-20 ezernek is, akik beszállítóként, alvállalkozóként vagy családtagként érintettek voltak. Nagyon sok ember élete tört derékba a Malév csődjével.

Egyszer csak megszűnt a honlap, hazaküldtek mindenkit, és ott állt a repülőtér több ezer ellátatlan utassal. A bevételeinek közel felét kihúzták a repülőtér lába alól.

Ezt még, mármint azt, ahogy ezt sikerült túlélnie a repülőtérnek, még tanítani fogják az egyetemeken – közgazdaságból. 

Át tudta érezni az érintettek tragédiáit?

Már csak azért is, mert rengeteg barátom volt és van is köztük. Pilóták, légiforgalmi irányítók, műszaki tisztek, karbantartók… A repülőgép nemcsak annyiból áll, hogy az ember elől beül, és akkor majd egyszer csak felszáll. Nagyon komoly földi támogatás van mögötte. Sok ember közös munkájának az eredményre. 

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy a médiából átigazolhatnak a vállalati szférába, ráadásul magas pozícióba. Önnek miért sikerült?

A kettő között van átjárás és hasonlóság. Az én esetemben annyi történt, hogy átmentem a kamera egyik oldaláról a másikra. Elég pontosan tudtam, hogy milyen kiszolgálást vár el a sajtó. Az biztos, hogy az elmúlt években egy elképesztő mélyrepülés és szakmai átrendeződés történt a médiában. Az etalonnak számító, komoly újságírás meglehetősen háttérbe szorult. 

Ezt a média minden területére érti, vagy a közszolgálatira gondol?

Nincs közszolgálati média Magyarországon, pontosabban azt a szerepet olyan más médiumok töltik be, mint a Klubrádió, a G7, vagy éppen a HVG. A közmédiát az adófizetők tartják fenn, cserébe az lenne a feladata, hogy tájékoztasson bennünket, függetlenül minden politikai befolyástól. Ez enyhén szólva sincs így.

Paradox módon az olyan közösségi rádiók, mint a Klubrádió töltik be azt a feladatot, amit a közmédia teljes mértékben képtelen ellátni. Elég a legutóbbi Karácsony Gergely-interjúra gondolni az M1-en… 15-20 évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna.

Ez az egyik része. A másik, hogy mindenkiből helyszíni tudósító lett. Akinek van egy kamerás telefonja, az azonnal tájékoztat. A közösségi- és online média hatalmas szeletet hasított ki a médiatérből és megváltoztatta a fogyasztói szokásokat is. Az emberek ma már nagyon gyors, de felületes információra várnak. Egy Facebook-posztban nem lehet olyan mélységben tájékoztatni az embereket, mint régen. 

A mélységi tájékoztatás azért még mindig jelen van. 

Kevés emberhez jut el. Pedig ez a legdrágább műfaj. A Panama-iratok néven elhíresült szivárogtatáson másfél évig dolgoztak több ország szerkesztőségei. Ilyesmire Magyarországon nincs sem pénz, sem médium. Nem tudom elképzelni, hogy egy online újság egyik munkatársát elengednék akár csak egy hónapig nyomozni, egyetlen ügyet felderíteni. 

Mert napi szinten kell gyártani a gyakran kattintott tartalmakat. 

A kattintásvadászat elképesztő mélységekbe küldte az online újságírást. Elég, ha csak megnézzük egy gyűjtőportálon a címeket. 

Ön honnan tájékozódik?

Mindenhonnan. Ez szakmai betegség. Sokszor előfordult velem kommunikációs vezetőként, hogy nagyon nehezen tudtam kinyomozni az eredeti forrást. A fiataloknak meg kellene tanítani, hogy ne fogadják el első kézből azt, amit olvasnak.

Nem egyszer úgy számol be egy hírről manapság a közmédia, hogy annak a hírnek az eredeti forrása mondjuk egy obskurus, svéd szélsőjobboldali, neonáci oldal. Elképesztő marhaságok történnek a médiában. 

Úgy általában nem tartja megbízhatónak a médiát?

Meg kell barátkozni az új médiatérképpel. Az ember előbb-utóbb kialakítja a saját portfólióját. Ha már rádió; az biztos, hogy a zenés-kereskedelmi adóktól semmit nem lehet megtudni, legalábbis, ami a híreket illeti. Számukra kipipálandó kötelező feladat a hírszolgáltatás, így igyekeznek a lehető legrövidebb úton elintézni, nem sok figyelmet szentelnek a hírek minőségére.

Annak ellenére sem, hogy nagyon népszerűek, nagyon sokan hallgatják őket, de információs szempontból gyakran bődületes marhaságokat sugároznak. Nem lehet őket komolyan venni, de mindenkit a helyén kell tudni kezelni.

Eltértünk az eredeti kérdéstől: mi kell ahhoz, hogy valaki újságíróként a vállalati kommunikációs szférába tudjon elhelyezkedni? Ez azért adekvát kérdés, mert a médiatér egyre csak szűkül, sokan kerülnek az utcára. 

Nagyon egyszerű erre a válasz: eddigi pályám során engem háromszor rúgtak 24 órás határidővel az állásomból. Kimerem jelenteni: ebben nekem semmilyen szerepem nem volt. Nem a szakmai munkám rossz minősége volt a háttérben. Ezeknek politikai okai voltak. Arra jutottam, hogy a negyvenes éveim elején át kellett értékelnem az életstratégiámat.

Már csak azért is, mert a családommal szemben nem tehettem meg, hogy egy ilyen ingoványos, bizonytalan területen vigyem tovább az életemet. Azt tűnt a logikus folytatásnak, ha váltok.

Először a TESCO-hoz kerültem, egy hosszabb kihagyás után. Nagyon izgalmas időszak volt, a kríziskommunikációt gyakran lehetett használni a gyakorlatban is. Körülbelül két és fél év után vadászott le az airport. Tudták, hogy a repülés gyerekkori szenvedélyem. Egy rövid, angolul folytatott állásinterjú után a vezérigazgatónak is egyértelmű volt, hogy „ez a pasas ért hozzá”. 

A stabilitás miatt váltott, most viszont visszatért a médiába. Miért? Most sem sokkal jobb a helyzet. 

Ez, vagyis a Klubrádió egy vállalható felület. Az egy nagyon komoly dolog, ahogyan a Klubrádió megpróbálja kiszolgálni a hallgatók hírfogyasztási igényét. Számomra csalódás, hogy rendkívül nagy a nyomás a politika irányából a különféle médiumokra. Minden politikai garnitúra úgy szocializálódott, hogy a közmédia az övék.

Volt olyan tévéelnök, aki hívott a köztévéhez dolgozni: az alatt az idő alatt, amíg beszélgettünk, kétszer hívta fel egy pártkorifeus, hogy ezt vagy azt a hírt hogyan kell tálalni. Hát én az ilyenből nem kérek! Ilyen körülmények között nem lehet normálisan dolgozni.

A Klubrádiót alapvetően a hallgatók tartják el. Ettől függetlenül olyan faramuci a reklámhelyzet, hogy a vállalatok nem mernek nálunk hirdetni, mert félnek a következményektől. Hozzáteszem: joggal. 

A Klubrádió sem teljesen független, ugyanis a kisebbségi tulajdonosa az Egyesült Magyar Izraelita Hitközség (EMIH), ami a kormánybarát Köves Slomóhoz köthető. 

A napi műsorkészítésbe nem szólnak bele, ez egészen biztos, de erről a tulajdonosok nyilatkozhatnak. Aki ismeri egy kicsit is az üzleti életet, azt tudja, hogy egy 14 százalékos részvénycsomag vajon mennyiben jelent bármiben is meghatározó befolyást. Semmiben.

A Klubrádió működésének alapvető feltétele, hogy a hallgatók ragaszkodnak hozzá. Lehet, hogy a jövőben az lesz az működési modell, hogy közvetlenül ők, mármint a hallgatók fognak eltartani bennünket. Ma már az online médiumok is elindultak ebbe az irányba. A hallgatók lassan hozzászokhatnak ahhoz, hogy kénytelenek a zsebükbe nyúlni, ha színvonalas és megbízható tájékoztatásra vágynak, ez pedig napjainkban kevés helyen érhető el. 

Ez működhet hosszútávon? Miért fizetnének valamiért az emberek, amiért korábban nem fizettek?

Nagyon sok ember frusztrált, mert nem jut hozzá a megbízható hírekhez. Ennek mostanra jött el az ideje, igazából ez már 10-20 évvel ezelőtt is megfordult a fejemben. Ha valaki ma hajlandó 3-4 ezer forintot fizetni a Netflixért vagy havi 1500-at a Spotify-ért, akkor a megfelelő tájékoztatásért is hajlandó lesz.

Az angolszász világban természetes, hogy Economist online-ra és a Newsweekre is elő kell fizetnem, ha a cikkeiket szeretném olvasni. Az egykor tekintélyes amerikai hírmagazin, amit heti 4 millió példányban nyomtak, már igazából csak az online felületen létezik, a megmaradt print példányszám pedig alig éri el a százezer darabot az Egyesült Államokban. 

Ön szerint például az Egyesült Államokban előrehaladottabbak a fogyasztói szokások, mint Magyarországon?

Lényegesen magasabb egy főre jutó GDP-ből kell kifizetniük azt a relatíve kevés összeget. Nagyon tiszteletre méltó dolog, hogy a Klubrádió még életben van. Magam is aggódtam azért, amíg még csak fogyasztója voltam a rádiónak, hogy mi a fenét fogok hallgatni borotválkozás közben, ha egyszer nem lesz?

A kormányzati- vagy pártellenőrzés alatt álló médiában – képletesen szólva – sokszor kétbalkezes gipsztyúkok készítenek műsort, ilyen a politikai kontraszelekció természete. Azokra van szükség, akikben nincs tartás és nincs igény az önálló gondolkodásra. Én ezt már egyszer átéltem az életem során, dolgoztam a szocializmus idején is, éltem a Szovjetunió idején 11 évet: pontosan ugyanaz ismétlődik, csak más politikai előjellel. 

Akkor is más rendszer volt, amikor utoljára a médiában dolgozott. Érzi a különbséget?

Hogyne: például elfelejtettek a magyar újságírók kérdezni, és szinte nullára csökkent a szakmai szolidaritás.

A kormányzati vezetők a szelektív újságíró-közönség előre kiosztott kérdéseket tesz föl, így aztán nagy meglepetés nem ér senkit. Boris Johnson brit miniszterelnök sajtóértekezletéről kitiltottak pár újságírót, ami miatt mindenki más is kiment – szakmai szolidaritásból. Ilyen Magyarországon nincsen.

Második alkalommal tartottak idén Orbán-infót (az év első kormányinfóját a miniszterelnök, Orbán Viktor tartotta idén és tavaly is – a szerk.). Külföldön abszolút normális, hogyha egy ilyen eseményen, egy újságíró nem kap választ, akkor az őt követő kolléga ugyanazt a kérdést felteszi, egészen addig, amíg nem érkezik értékelhető reakció. Ez is hiányzik. 

Hogyan érti, hogy az újságírók elfelejtettek kérdezni?

Leszoktatták őket róla. Miféle dolog az, hogy egy miniszterelnököt nem lehet kérdezni, csak évente egyszer, amikor igét hirdet? Eszetlen dolog! Korábban teljesen normális volt a politikusokat megszólítani és számukra is természetes volt, hogy válaszolnak, hiszen az újságírón keresztül a közönséghez szólhatnak. A parlamentből mostanra jószerével teljesen kitiltották a kamerákat és a fényképezőgépeket. Miközben az országházat és a képviselőket az adófizetők pénzéből tartják fenn. 

Akkor a főproblémája, hogy a megfelelő tájékoztatást blokkolják. Egyébként elégedett lenne a szakma minőségével?

Túltelített ez a piac, az biztos. Sem a kommunikációs szakemberek, sem az újságírók nem győznek olyan ütemben „kihalni”, mint amilyen erőltetett ütemben képzik őket. A fiatalok a való életben teljesen mással találkoznak, mint amit az iskolapadban tanulnak. Az újságírás egy piszok nehéz szakma: hiába van nekem kommunikációs diplomám, a mesterséget csak a gyakorlatban, számtalan „próba/hibázás” után lehet megtanulni igazán. 

A lényeg, hogy ki hozza a legjobb sztorit… 

Nem csak erről van szó. Nagy szakmai alázatra van szükség. Végig kell járni a szamárlétrát. Én a moszkvai egyetemen ezt tanultam, mármint nemzetközi újságírás szakon. Mire megszereztem a diplomát, addigra volt három felsőfokú nyelvvizsgám. Mégis, beosztott, kezdő hírszerkesztőként kerültem be a híradóba.

Megtanultam filmet befűzni, beálltam a kamera mögé, megtanultam kicsit videót montírozni (így hívják a videóvágást)… Olyan nincs, hogy bemegyek a Róna utcába (a TV2 székháza a Róna utcában található, Budapesten – a szerk.)és egy hét múlva médiaceleb vagyok. 

Túl sokan szeretnének újságírók lenni, mégis a legnagyobb portálok is kénytelenek nem elsősorban újságírókat alkalmazni, mert akkora a szakemberhiány. 

Mi is keresünk a hírszerkesztőségbe munkatársat. A rúdtáncostól kezdve a műkörmösig mindenki beadta a jelentkezését, mert úgy gondolta, hogy ez izgalmas. Az egész munkaerőpiacra jellemző, hogy mindenhol 30 évnél fiatalabb embereket keresnek – rögtön 40 év munkatapasztalattal. Nagyon hiányzik egy középgeneráció. Munkakörök szűnnek meg: nincsenek olvasószerkesztők.

A legelképesztőbb marhaságok, nyelvtani hibák jelennek meg. Fogalmuk sincs a kollégáknak, hogyan kell a neveket leírni, kiejteni, nem is beszélve a külföldi személy- és helynevekről.

Ugyanakkor nagyon nagy a terhelés is rajtuk: ahol magántulajdonos van, ott igyekeznek mindent a munkatársra terhelni. Facebookra is kell termelni, az Instára is kellenek képek, készítsen hírösszefoglalókat, de írja meg a hosszú cikket is, adott esetben tördelje is be saját maga. Nagyon sok tévé van, ahol nincsenek vágók: a riporter végzi a vágást maga, sokszor olyan is a végeredmény. 

Két hete állt be a Klubrádióban. Felmérte már a terepet?

A nagy T-betű, vagyis a „tanuló” jelzés még a hátamon van. Annak ellenére, hogy sok kollégát már 30 éve ismerek. Ez egy nagyon összeszokott csapat, bizonyos mértékig önjáró. 

Szinte mindent kipróbált már a médiában. A rádiózást mennyire kedveli?

Sokáig irigyeltem a rádiósokat. Egy tévésnek 8-10 órát kellett dolgoznia ugyanannak az egyperces tartalomnak az előállításán, mint amit egy rádiós egy félórás telefonbeszélgetéssel megcsinál. Ugyanakkor az élő bejelentkezéseknek megvan a varázsa.

A múlt héten épp nem voltunk elegen, ezért nekem kellett kimennem az első kerületbe a kitörés napjáról tudósítani. Három kerületi polgármesterrel készítettem interjút. Pokorni Zoltánnal (a XII. kerület fideszes polgármestere – a szerk.) is, akit 30 éve ismerek. Jó volt kint lenni a terepen.

Mikor volt utoljára ilyen?

Nagyon-nagyon régen. (Elgondolkodik) Több, mint 15 éve, még az ATV-nél. Nem is emlékszem már rá, őszintén szólva… Hírigazgatóként inkább a háttér biztosítása volt a feladatom. Riportot csak akkor készítettem, ha repülős téma volt, vagy ha nyelvtudásra volt szükség. A magyar médiából nagyon hiányzik az, hogy még mindig nagyon kevesen beszélnek nyelveket. 

A Klubrádióban is a hírműsorokért fog felelni. Felvette már a fonalat?

Folyamatosan konzultálok a kollégákkal, hogy miről számoljunk be, és milyen mélységben, hogyan tálaljuk a dolgokat… A hír a legromlandóbb áru: 24 órát nem bír ki hűtés nélkül.

Fura dolog, hogy nagyon sok médiumnál szemrebbenés nélkül akár kétnapos történeteket is megírnak hírként. Pedig ez még rosszabb, mint a tegnapi újság. 

A magánszférában szerzett kríziskommunikációs tapasztalatit át tudja ültetni?

Másról sem szól a hírszerkesztés, mint krízisekről. Alapvetően a negatív hír a hír. Az arányok megtalálása nagyon fontos: mi az, ami még tájékoztatás, és mi az, ami már pánikkeltés. Eddig sikerült sokoldalúan és sikeres tájékoztatni.

Kevesen vagyunk, ezért a legtöbb interjú telefonon készül. Pedig az igazi újságírói munka a helyszínen történik. A személyes kapcsolatok nélkül ezt nem lehet csinálni. Mégis hogyan várjunk el bizalmat másoktól, akik az információkat hordozzák, ha nem találkozunk velük, nem néztünk a szemükbe?

Számíthatunk arra, hogy műsort is vezet majd?

Benne van a pakliban. Akkor lehet a közönség elé lépni, ha már jól átlátom a rendszert. Többféle műsorban is gondolkodom. Mivel nem vagyunk túl sokan, ezért előbb vagy utóbb be kell ugranom valaki helyett. Van mondanivalóm a világról. 

A cikk eredetileg a Business Class Magazin 2020/01. számában jelent meg. Ha szeretné megvásárolni a lapot vagy előfizetne, akkor mindezt megteheti a Dimagon.