A Larry című filmet a hazai sajtó és a nézői kritika is nagyon erős méltatásban részesíti, holott nem egy könnyű moziról van szó. A forgatókönyvíró-rendező Bernáth Szilárdot első alkotása kapcsán kérdeztük.

Hogyan született meg a Larry ötlete? 

Inkább az igénye született meg. Mármint az elmesélésének az igénye. Amikor először láttam tinédzserként a gimáziumi filmklubban Kubrickot, Fassbindert, Pasolinit, Schlöndorffot meg Greenawayt, azt éreztem, hogy ez egészen biztosan valami nagyobb ügy, mint maga az élet. Hogy ezekben a filmekben pontosabban fogalmaznak, mint amit addig elképzelhetőnek tartottam. Ültem az ének-zene teremben a kivetítő előtt, és valóban testen kívüli élményeim voltak. Nem értettem, hogy mi történik, de azt sejtettem, hogy ha lehet mesélni így, filmnyelvvel, akkor minden más csak küszködés. Persze ez ma már túl patetikusnak hangzik, nem is értek vele feltétlenül egyet, de nem baj. 

Egyszer, már amikor tanítottam ugyanebben a gimnáziumban, egy magyartanár kollégám, aki azóta öngyilkos lett, adott nekem egy borítékot, aminek a hátoldalára ceruzával írt fel egy Eduardo Mendoza idézetet A csodák városából, ami a mozi születéséről szól. Azért tudom most pontosan idézni, mert azóta is a szobám falán lóg ez a boríték bekeretezve.”A közönség csendben ül a helyén a sötétben, mintha aludna és álmodna, mintha közös álmokat nyújtanánk! Ez volt a nagy ötlet.”

Szerintem nagyon szép gondolat, én úgy fordítom le, hogy a film a saját tudattalan vagy a kollektív tudattalan formai, lehetőleg minél kisebb inflációval járó szublimálása, ami aztán lehet akár közös élmény, másokkal. Valami ilyesmi vált akarva-akaratlanul rögeszmémmé. Egyébként erre már nem emlékeztem, de most, hogy erről gondolkozok, a Larry fontosabb ötletei is félálomban születtek. 

Aztán, amikor megláttam Ács Dánielék Serranoról készített videóját a 444-en, akkor valahogy ez az igény talált magának kulisszát meg esélyt a realizmusra. 

Miért lett ez a film címe?

Az előbb azt mondtam, hogy tudattalan, álmok meg ösztönösség. Persze, de ez a valóságban, például írás közben általában sokkal bonyolultabb meg kisszerűbb. Mindig, amikor a történet egy adott szegmensén gondolkoztam, próbáltam zenéből, filmekből, festményekből, YouTube videókból, mémekből vagy tulajdonképpen bármiből inspirálódni. Akkor éppen azt akartam megfejteni, hogy pontosan milyen típusú megkönnyebbülést jelenthet a dizájner drog Kelet-Magyarország fiataljainak. Larry Clarknak van egy nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji fotósorozata heroinista new york-i tinikről. Elég hipnotikus képek, valahogy kiadta magát, hogy akkor főszereplő művészneve legyen Larry.

A Larry először az első filmeseket támogató Inkubátor program fejlesztésén vett részt, de akkor nem jutott be a támogatásban részesülő öt film közé. Mit kifogásoltak akkor a döntnökök? 

Csak tippelni tudok, meg nem hiszem, hogy kifogásoltak bármit, valószínűleg csak jobbnak találták a másik öt tervet. Meg nem pitchelek elég jól, szerintem nem túl szimpatikus a meggyőzni akaró perszónám. De igyekszem fejlődni.

Hosszú évek és rengeteg munka előzte meg a forgatást, mennyire érlelte meg a könyvet az évekig tartó pályázás? Vajon ugyanaz a film készült volna el 3 vagy 5 évvel ezelőtt?

Egészen biztosan nem. Három teljesen eltérő draft született a fejlesztés során. Valószínűleg nyomasztó gondolat volt, hogy ugyanazon a történeten üljünk évekig, ezért mozgattuk ilyen sokat. Nem tudom, milyen film lett volna, ha mondjuk nyerek az akkori Inkubátorban. Lehet, hogy jobb. 

Kicsit egyébként tartottam tőle, hogy ennyi év alatt túl lett írva, túl lett fejlesztve, de azért úgy alakult, hogy a forgatáson az már csak egy kiindulópontként működött. Nem a könyvet gyártottuk, hanem azért küzdöttünk, hogy ott és akkor legtisztább megoldások szülessenek meg.

Mikor dőlt el a három főszereplő szereposztása?

Benett elég gyorsan, nem sokkal rá Szabolcs is. A női főszerep nehéz ügy volt, mert nem tudtam, ki ez a nő pontosan a könyvben. Szandtner Anna energiái aztán ebben nagyon sokat segítettek. 

A további szereplők nagyrészt önmagukat alakítják a filmben, ami egy nagyon merész vállalás. Hogyan kell (vagy éppen nem is kell) instruálni egy civilt, mennyi fejtörést okozott ez? 

Kicsit olyan ez, mint amikor bemész egy általad ismeretlen, töksötét szobába, ahol nem tudod, hol van a kapcsoló. Tapogatod a falakat, és csak reméled, hogy megtalálod, mielőtt összetörsz valamit vagy elesel.

Sok idő, amíg megismersz egy embert annyira, hogy tudd, mivel lehet segíteni abban, hogy igazi jelenlétet, jó tempót és dinamikát adjon egy adott jelenetnek. Ilyen szempontból őszintén semmi különbség amatőr és profi között. Mindenkinél más a sikeres kommunikáció útja. És azt hiszem ez – mármint a kommunikáció — fontosabb, mint a vezetés vagy az instruálás. Amint valakivel elkezdjük érteni egymást, de úgy igazán, akkor könnyebb őt felszabadítani, koncentráltabbá tenni vagy közösen mélyebbre menni.

De az is igaz, hogy minél többet beszélek erről, annál kevésbé érzem pontosnak a szavaimat. Ha teljesen őszinte akarok lenni, nagyjából sosem tudtam, hogy fog megszületni az adott jelenet, de azt igen, hogy addig nem megyünk onnan el, amíg ez nem történik meg. Hogy a két pont között mi történt… ki tudja?

Sok interjúban mesélsz a dadogás és a rap, pontosabban a filmben felcsendülő trap zene közötti összefüggésről. Mennyire volt ismerős a műfaj számodra a készítés előtt és mennyire kellett beleásni magad, hogy a szimbolikán túl a mai fogyasztási trendekre is tudj rezonálni? 

Nagyon-nagyon mélyen nem kellett beleásni magam. Én alapvetően punkon meg grunge-on nőttem fel, a hip-hop világban nem éreztem magam kényelmesen. Amikor elkezdtem keresgélni 2017-2018 környékén alműfajokat, akkor elég gyorsan ráakadtam scarlxrdra és a  scream trapre, trap metalra. Akkor azt éreztem, hogy oké, ezt már értem, hogy micsoda, ezzel nem lesz baj. A mai fogyasztási trendek egyáltalán nem érdekeltek, inkább egy olyan zenei irányt kerestem, amivel kapcsolatban biztonságban érzem magam.

A rap műfaja ma igen népszerű, itthon is ismerünk akár pár hónap alatt a sztárságig eljutó előadókat, de a nemzetközi szintéren is rengeteg az új producer, zenei irányzat. A film készítésekor számítottál arra, hogy egy komoly réteget tudsz behívni a moziba ezzel a zenei műfajjal? 

Egyáltalán nem, ez semennyire sem volt szempont.

A film egyik nagy erőssége a nézők és a kritikusok oldaláról, hogy nem stilizálja, szépelgi túl a miliőt, nincsenek eltúlzott és romanticizált megoldások, de a nincstelenség ábrázolása sem kap nagyobb felületet a szükségesnél. Hogy sikerült ennyire azonosulhatóvá tenni ezt a környezetet elkerülve a direkt megoldásokat, amibe már oly sok hazai filmakotónak beletört a bicskája? 

Ez is olyan kérdés, mint amit az instrulással kapcsolatban tettél fel. Minél többször válaszolok rá, annál hamisabbnak tűnnek magam számára a mondataim. De nem azért, mert nem akarok válaszolni vagy mert valami hatalmas ügyről beszélek, egyszerűen módszertanivá próbálok racionalizálni egy alapvetően intuitív és ösztönös technikát. Azt az állítást talán vállalom, hogy nem érdekelt az esztétika, és nem akartam kihasználni a nyomor vizuális élményét, minden más kizárásos alapon vagy ösztönösen született.

Milyen filmek inspiráltak a készítés folyamatában? Vannak-e a főhajtás-szerű képek, megfogalmazások a filmedben? 

A vonat érkezése például elég fontos előkép lett.

Persze, tudok mondani referenciákat, a dühös filmekről már beszéltem, de amik igazán inspiráltak azok a Dardenne-filmek. Meg Zvjagincev, Szlabospickij, az Ulrich Seidl-filmek, Andrea Arnold, Carlos Reygadas, Larry Clark, Pedro Costa, a Trierek, a román újhullám, Xavier Dolan, Tarr Béla, Nagy Dénes meg a Családi titkok c. tévékettős dokureality.

Konkrét kép-főhajtások nincsenek vagy legalábbis nem tudatosan. Tempók viszont igen. Többen vádolják a filmet “saulfiázással”, és persze értem, hogy valakinek kéjes érzést okoz a kritika, miután felismeri a párhuzamot, de a két nyelv azért nagyon eltér. Miközben rajongásig tisztelem és csodálom a Saul fia formai bravúrját, mi máshonnan loptunk, Nemes-Jeles László hosszú beállításokat, feszült koreográfiákat használ, mi pattogó snitteket. Nézd meg a Rosetta (Luc és Jean Pierre Dardenne) első öt-hat percét, a kamera ott ugróvágásokkal lohol a főhős után. Elsősorban ez segített a dadogó filmnyelv ötletéhez.

A hazai kritikusok többsége egyöntetűen méltatja a filmet, találkozik a várakozásaiddal ez a meleg fogadtatás? 

Dehogyis. Én arra számítottam, hogy ez a film el fog veszni. Ami most történik, azt szerintem egyikünk se látta jönni a stábból.

Van-e már következő filmterved? 

Van, persze, de arról – mondjuk így – babonából egyelőre nem beszélek.