Egy könyvkiadót szemüveges, kissé elhízott hivatalnokfélének képzel az ember. Morcsányi Géza, a legnagyobb magyar könyvkiadói csoport igazgatója magas, nyúlánk, nem szemüveges. Meglehet, azért, mert a könyvesszakmához vezető pályaíve színházi és színműfordítói kanyarokkal tarkított. És ez még nem minden…

1962-ben jelent meg Marshall McLuhan A Gutenberg-galaxis című műve, amelyben a nyomtatott, papíralapú könyvet temeti. Ez aztán parázs vitát váltott ki, miközben a könyv élt és virágzott. Azóta jócskán telt az idő, és most a digitalizációs robbanással újfent felütötte a fejét a kérdés: vége van, vagy nincs?
Annyiban igaza volt, hogy komoly kihívásokkal kellett szembenéznie a nyomtatott univerzumnak, de mint ahogy a végejövendölések legtöbbje, ez is csak részben bizonyult igaznak. Egyfelől semmi nem változott, másfelől minden teljesen átalakult, de egyelőre az látszik, hogy egyáltalán nincs vége a Gutenberg-galaxisnak. Különösen nem arról az oldalról, amely az elektronikus könyveket illeti… azok egyfelől divatosak voltak, aztán helyre kerültek azzal, hogy egy másik fajta olvasást tesznek lehetővé, másfelől azért van gond a digitalizációval. Mindannyiunknak vannak olyan élményei, hogy bizonyos fájlokat nem tudunk megnyitni. Én például néhány héttel ezelőtt szembesültem azzal, hogy annak idején nagy óvatosan hozzáértő kollégákkal elmentettem a levelezésemet, majd amikor új gépre váltottam, nem lehetett kinyitni azokat a fájlokat. Ha kinyomtattam volna őket, akkor most meglennének. Azt gondolom, a Gutenberg-galaxis él és virul, jól van, és nem is nagyon látszik, hogy ennek mostanában vége szakadna. Úgy tűnik, az emberiségnek változatlanul igénye van a verbálisan leírt történetekre, a hozzáférhető információkra, és nem szabad elfelejteni, hogy a legidőtállóbb formátumnak a papír bizonyult.

És végigkísér gyerekkorunktól kezdve. Kérlek, ehhez is kapcsolódva, mesélj a gyerekkorodról, az iskoláséveidről!
Első generációs értelmiségi vagyok, otthonról a határtalan szülői támogatást, szeretetet meg a segítséget hoztam. Életem fordulatai közben kerültem egyre közelebb a könyvekhez, először csak alkalomszerűen, olvasóként, később az általános iskolában és a gimnáziumban, mivel jó tanuló és érdeklődő voltam, hamar része lett az életemnek a könyv. Igazából közgazdasági egyetemistaként, másod-harmadév után lett számomra fontos a könyv, az irodalom, a művészet, kiváltképpen a színház.

Milyen szakos voltál?
Olyan szakos, ami már nincs: népgazdasági tervező-elemző…

…aminek ugye nem sok köze van a művészethez. Miért arra jelentkeztél? Hirtelen meggondolásból?
Annyiban talán, hogy ne kelljen két évre katonának menni, amitől rettegtem, még az előfelvételis egy év is megviselt. Elvégeztem az egyetemet, de rájöttem, hogy számomra az irodalom és a színház sokkal többet jelent, mint bármi más, amivel az életemben találkoztam, így aztán egy napot sem dolgoztam közgazdászként. Elmentem volna újságírónak, csakhogy akkor éppen, a hetvenes évek második harmadában létszámstopot rendeltek el a sajtóban.

Mihez kezdtél?
Jött a véletlen: ajánlatot kaptam a Pécsi Nemzeti Színháztól, boldogan mentem. Eleinte dramaturggyakornok, aztán dramaturg lettem.

Egy színházi produkciót az ügyelőtől a rendezőig más-más feladatokkal csapatmunka hoz létre. Ezek közül miért éppen a dramaturgiára éreztél késztetést?
A mai napig nem tudom… De az biztos, hogy, mondjuk, ügyelő vagy olyasmi, akinek nincs kreatív feladata, nem sokáig lettem volna. A dramaturg dolga kreatív, minőségi és szellemi, ugyanakkor nem igényel olyan megmutatkozási vágyat, mint a rendezői vagy a színészi, merthogy bennem nem volt. Testhezállónak éreztem, és annak is bizonyult sok éven át. Pécs után a Győri Nemzeti Színházban, aztán a József Attila Színházban, majd a szolnoki Szigligeti Színházban, az egri Gárdonyi Géza Színházban és a Vígszínházban dolgoztam. Szolnokon megismerkedtem egy produkcióban Bálint Andrással, és amikor később ő lett a Radnóti Színház igazgatója, odahívott, és ott kisebb-nagyobb megszakításokkal, hullámokkal, fő- vagy mellékállásban kitartottam egészen a közelmúltig, amíg nyugdíjba mentem. 

Kézről kézre adtak a színházak, vagy benned volt a váltás igénye?
Az első kapocs a színházhoz nekem Törőcsik Mari volt. Gyerekkoromban láttam filmekben, halálosan szerelmes voltam belé, és attól kezdve ő nekem a színészet, a színház, a film egyik megkérdőjelezhetetlen és kimagasló csúcspontja. Amikor Győrbe került, az futott át az agyamon, hogy milyen fantasztikus dolog ott dolgozni, ahol ő a művészeti vezető. És amikor Szikora Jánost és több színészt odahívott, én is közöttük voltam. Amikor pedig Törőcsik Mari elment Győrből, engem is hívtak színházak, és ha tetszett, mentem.

Eközben kezdtél darabokat fordítani. Ha jól tudom, angolból és oroszból. Akkoriban kötelező tananyag volt az orosz, éppen ezért nem népszerű. Te hogyan voltál vele?
Így igaz, nem volt divat, nem volt menő dolog oroszul tudni, néha még magam is szégyelltem, hogy nem utálom. Ezt, mivel egyetemistaként egy félévet töltöttem Moszkvában részképzésben, leküzdöttem. Visszanézve igazán sajnálom, hogy nem russzistának tanultam.

Te választottad, hogy mit, vagy azoknak a színházaknak az aktuális színműveit fordítottad, ahol éppen dramaturg voltál?
Igen, ahol voltam. Vagyis nem gondolom, hogy a szó hagyományos, bölcsész értelmében műfordító lennék. Egyrészt, mivel rengeteget ültem színházi próbákon, jól ismertem és tudtam, melyik színész beszédéhez, hanglejtéséhez mi áll jól, másrészt a saját, belső zeném vezetett a szavak, mondatok magyarra formálásában. A legjelentősebb fordítássorozat az volt, amikor túl a Horvai-féle, nagy vígszínházi, Madách Színház-i Csehov- és Gogol-sorozatok játszási hagyományán, a Radnótiban Valló Péterrel azon gondolkodtunk, hogyan szólaljon meg egy hétköznapibb Csehov a 80-as évek Magyarországán.

Felkértek olyan színházak is fordítani, ahol nem dolgoztál?
Többször is, hiszen volt olyan időszak, amikor ismertem a magyar színésztársadalom javát, nem okozott gondot például, hogy Lukács Sándor vagy Halász Judit hanglejtéséhez egy adott drámai szituációban, érzésem szerint, milyen szöveg a legalkalmasabb.

Lehet, hogy több klasszikus drámát és tragédiát újra kellene fordítani?
Korunk nyelve és a másfél század előtti nyelv között értelemszerűen számottevő a különbség, és megváltozott a szépség iránti fogékonyság. Nyilvánvaló, hogy ha a néző képtelen követni a színházi előadás szövegét, lemarad, a szöveg mögé pedig nem lehet lábjegyzetet tenni.

Nemcsak fordítót, hanem mint könyvkiadót is kérdezlek: van olvasói és piaci igény arra, hogy új fordításban jelenjenek meg klasszikus lírai és prózai művek?
Teljesen természetes szükséglet egy nyelvi kultúrában, főleg a világnyelveket befogadó, önmagában zárt kultúrában, mint amilyen a miénk, hogy bizonyos műveket tíz-húsz évenként újra kellene fordítani, annyira változik a nyelv. A klasszikusok újrafordítása ellen szól viszont, hogy nagyon sokba kerül, és vannak lelkes olvasók, akik ragaszkodnak az első fordításhoz. Mindez kiadói szempontból nagyon nehéz kérdés, mert azt kell mérlegelni, mint minden könyv esetében, hogy hajlandó-e a piac megfizetni.

Esetleg állami finanszírozással?
Hála istennek a könyvkiadás azon kulturális ágazatok közé tartozik, amelyek elsőként kerültek vissza a piacra. Fontosnak tartom, kiváltképp, amikor nagyobb étvágyú állam van kialakulóban, hogy hagyja meg a kulturális ágazat függetlenségét. Millió módon lehet jóindulattal támogatni, de az az idő, amikor színtiszta állami támogatás volt, elmúlt, sokkal jobb az érdemi kiadói döntés mindenféle beavatkozás nélkül. Vagy hajlandó egy kiadó az újrafordításra áldozni, akár úgy, hogy nem hozza vissza a pénzt, vagy látja, hogy akkora a piaci igény, hogy megtérül. Függ attól is, hogy a kiadó mikor tud, és hogy mikor akar új fordítást. Persze számolni kell a kockázatokkal, a kiszámíthatatlan hatásokkal. Viszont nagyon szép, kulturális feladat.

Az államilag irányított könyvkiadók a hatvanas-hetvenes évektől a klasszikus és kortárs világirodalom remekeit jelentették meg. Vajon a piacorientált, független kiadó képes-e erre?
Hogyne.

De úgy, hogy a kiadó dönti el, hogy megéri, vagy nem?
Ez így van. Kiadója válogatja a maga szempontja szerint: vagy pénzt akar keresni, vagy irodalmi presztízst elérni. Alapesetben megnézi, hogy szerinte ki kéne adni valamit, és ha ki tudja adni, akkor kiadja. Ez így dől el. Óvatos duhajnak kell lenni! Egyébként ugyanolyan széles a választék, mint annak idején volt: megjelennek a Nobel- és egyéb díjas könyvek, a sikerkönyvek, és az olyanok is, amelyek az adott pillanatban nagyon jónak tűnnek, de, mondjuk, tíz év múlva senki sem olvassa. Elképesztő mennyiségű szöveg áramlik a világban, és nincs olyan, hogy valaki ne tudná kiadni, minimum fölteszi az internetre valamilyen blogra, vagy megjelenteti elektronikus fájlként az Amazonon. „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.”

Ugyanakkor a műfordítás, tudtommal, nem éppen sztárszakma. Miért fizetik a kiadók ennyire alul?
A szellemi munka évtizedek óta alul van fizetve Magyarországon. Kollégáim és én igyekszünk javítani a műfordítók anyagi helyzetén és megbecsültségén, ugyanakkor még mindig van olyan színház, hogy mást ne mondjak, ahol az előadás plakátján a fordító neve nincs feltüntetve.

Könyvkiadói munkád előjátéka a sajtóban kezdődött. Hol?
Az Interpress Magazinnál, ahol egy darabig, néhány lapszám olvasószerkesztője voltam, aztán az IPM Könyvtár gondozása lett a dolgom: nagyszerű kollégákkal nagyszerű regénysorozatot jelentettünk meg. Sokat tanultam a főszerkesztő Ivanics Istvántól a rendszer működéséről.

Ebből lett könyvkiadó?
Igen, időközben a magazintól különvált IPC Könyvek. Igényes krimiket adtunk ki, ami egy idő után természetesen már szellemileg nem volt izgalmas. Már azon gondolkodtam, hogy ideje lenne váltani, amikor ajánlatot kaptam a Magvető Kiadó vezetésére 1995-ben.