Home»Kult»„A beilleszkedés ára, hogy Kafiya feladja önmagát.” – Interjú Zurbó Dorottya dokumentumfilm-rendezővel

„A beilleszkedés ára, hogy Kafiya feladja önmagát.” – Interjú Zurbó Dorottya dokumentumfilm-rendezővel

1
Shares
Pinterest Google+

Nemrég itthon is bemutattak egy nagyon bátor dokumentumfilmet, amely már a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon és a Szarajevói Filmfesztiválon is nagy sikert aratott. A Könnyű leckék a menekültkérdést sokkal inkább személyes identitásválságként, kemény döntési helyzetek sorozataként és egy kultúra fájdalmas elhagyásaként mutatja be, mintsem politikai üzenetet szolgálna. A szomáliai menekült lány, Kafiya két éve, tizenöt évesen érkezett a fóti gyermekotthonba. A filmben az ő útját követhetjük végig, ahogy az otthona után szépen lassan elhagyja a kultúráját is, és több-kevesebb sikerrel próbál beilleszkedni a magyar közegbe. A rendkívül intelligens, érzékeny, gyönyörű és bátor lánynak a nézők éppúgy szurkolnak, mint a környezetében élők. A Magyar Nemzeti Filmalap Inkubátor Programjának dokumentumfilm-szekcióját elsőként megnyerő Zurbó Dorottya dokumentumfilm-rendezővel beszélgettünk. 

A Könnyű leckék forgatását és Kafiya megtalálását hosszú, több éven át tartó kutatómunka előzte meg, tehát a témaválasztásod túlnyúlik az aktuális menekültkérdésen. Évekkel ezelőtt miért kezdett érdekelni a fóti gyermekotthon és az ott élő menekült gyerekek?
2014 elején, amikor elkezdtem kutatni ezt a témát, még valóban nem kulminálódott ennyire a menekültválság itthon. Már korábban is készítettem filmet gyermekotthonban élő gyerekekről és fiatalokról, de most kifejezetten

az a határhelyzet érdekelt, amikor gyerekként hirtelen felnőtt döntéseket kell hozni, és egyik napról a másikra fel kell nőni.

Hiszen ezek a fiatalok elhagyják az otthonukat, nagyon veszélyes útra vállalkoznak, és aztán be kell illeszkedniük egy teljesen új kulturális közegbe. Először Brüsszelben kezdett érdekelni a menekült gyerekek sorsa. Akkoriban a DocNomads Nemzetközi Dokumentumfilm-rendező Mesterképzésben tanultam külföldön. Próbáltam találkozni menekült gyerekekkel, akik szülők nélkül, egyedül érkeztek Európába, de rájöttem, hogy a forgatás engedélyeztetése a menekülttáborokban is nehéz lett volna az idő rövidsége és a bürokrácia miatt. Brüsszelben amúgy sem volt ismeretlen a menekültkérdés, ezért inkább úgy döntöttem, hogy megnézem, milyenek a hazai viszonyok. Így jutottam el a fóti gyermekotthonba, ahova a kísérő nélküli kiskorú menekülteket fogadták be. Akkoriban ez nagyon különleges hely volt, mert kétszáz-háromszáz afrikai és afgán menekült kamasz fiú élt ott, de az egész intézmény tranzitként működött: mindenki várt a következő fuvarra, mert menni akartak tovább Ausztria felé. Elkezdtem önkénteskedni az otthonban, szerveztem drámafoglalkozásokat, és közben megismertem az ott élő fiatalokat. Az első ötletem az volt, hogy az intézményről készítek filmet, ám a tranzitként működő otthon megnehezítette a dolgom. Nehezen lehetett a fiatalokkal kapcsolatot építeni. Soha nem lehetett tudni, hogy vajon másnap találkozom-e ugyanazokkal az arcokkal.  Egyszer azonban megláttam két lányt, ami furcsa volt, mert a lányok nemigen vállalkoznak erre az útra. Rögtön elkezdtem velük beszélgetni, az egyikük volt Kafiya, aki egy csillogó szemű, kedves, mosolygós, megnyerő személyiségnek tűnt, akire egyből kíváncsi lettem. Volt valami titokzatos a lányban, amit meg szerettem volna fejteni. A filmet nem kezdtük el azonnal, mert úgy éreztem, hogy ez egy hosszabb folyamat lesz, amit elő kell még készíteni. Aztán 2015-ben, amikor itthon is kirobbant a menekültválság, ismét kimentem Fótra, ahol már egy teljesen üres gyermekotthon fogadott. Az akkori hullámmal ugyanis a legtöbben tovább is mentek nyugatra. Megkérdeztem a nevelőket, hogy maradt-e itt valaki, és mondták, hogy Kafiya maradt egyedül, de őt is áthelyezik egy budapesti gyermekotthonba. Ekkor úgy éreztem, hogy ez egy jel a számomra, és itt az ideje elkezdeni a filmet.

Már korábban is vonzottak az ismeretlen, távoli országok szereplőinek történetei, jó példa erre a Könnyű leckékkel párhuzamosan forgatott A monostor gyermekei című filmed, amelyet Bhutánban készítettél. Miért vonzanak ennyire más kultúrák és konfliktusaik?
A DocNomads képzésben tanultam filmkészítést, amely egy nagyon multikulturális közeg, huszonhárom osztálytársam volt a világ minden tájáról. Miközben együtt dolgoztunk, és filmeket készítettünk közösen, mindannyian nagyon érzékenyek lettünk egymás kulturális identitására, és arra, hogy mi határoz meg minket. Talán ezért térnek vissza a filmjeimben az indentitáskérdések újra és újra. Megtalálni a másban, az idegenben az univerzálisat, ez foglalkoztat a leginkább. Amikor elkezdek egy hosszú, folyamatkövető filmet, akkor kicsit belépek egy másik ember életébe, próbálom őt és az élethelyzetét megérteni, közel kerülni hozzá. Ez egy kivételes helyzet, amikor valaki ennyire a bizalmába fogad. Ekkor megtapasztalhatom, hogy milyen kilépni a saját szociális és kulturális közegemből, és tágabb viszonylatba kerülhet a saját valóságom. Ez a kíváncsiság is mozgatja a dokumentumfilm-készítést, és ezt szeretném közvetíteni a nézőknek.

Kíváncsiság egy ember életére?
Igen. Fontos megérteni, hogy mik motiválják és determinálják a szereplőim életét, hogy milyen érzelmek mozgatják őket, milyen élethelyzetekkel küzdenek, ettől válhat egy történet emberivé és univerzálissá, amihez a nézők szintén kötődni tudnak.

Ezért lehet könnyen kapcsolódni a Könnyű leckékhez is.
Remélem. (nevet)

Univerzális üzenetek: mennyire volt fontos az integráció kérdését feldolgozni, el lehet-e választani ezt Kafiya személyes történetétől, érzelmi kitettségétől?
Nem lehet elválasztani, hiszen egy konkrét emberi sorson keresztül látunk bele a magyarországi valóságba. Kafiya története olyan szempontból sem hétköznapi beilleszkedéstörténet, hogy ő egy erős, ambiciózus, intelligens, lehengerlő személyiség, aki emiatt is rengeteg segítséget kapott a környezetétől. Engem mindig az egyedi, személyes történetek érdekelnek.

A dokumentumfilm-készítés is arról szól, hogy elindulunk valami nagyobb témától, „ügytől”, de aztán azok az emberek, egyéni dilemmák, küzdelmek válnak fontossá, akiken keresztül ezt a témát megismerjük.

A Könnyű leckék esetében fontos volt számomra, hogy megismerjünk egy személyes sorsot, hogy ne úgy gondoljunk a menekültekre, mint egy nagy masszára, akik állnak a kerítésnél, ahogy a híradó ábrázolja őket, hanem arcot adjak ennek a tömegnek. Szeretném, ha a közönség elgondolkozna azon, hogy vajon mit tennének ők, ha találkoznának egy kiskorú menekülttel, akinek segítségre van szüksége. Egyébként rengeteg menekültekről szóló film készül, ezért mindenképpen olyan aspektusát szerettem volna megmutatni a témának, amit még nem láttunk és nem ismerünk. Ezért volt fontos számomra az identitáskérdés és a beilleszkedés érzelmi oldala. Hiszen akármennyire is egy sikeres asszimilációs történetet látunk a filmben, a beilleszkedés ára, hogy Kafiyának fel kell adnia önmagát.

Külön öröm, hogy a film nem politizál, és nem direkt üzenetet közvetít, hanem felette áll a primer állásfoglalásnak vagy éppen üzengetésnek, mégis egyetemes mondanivalóval bír. Mondhatjuk, hogy ez a dokumentumfilm és a készítő feladata?
Szerintem ez mindig fontos. A jó film alapértéke, hogy a mondanivaló univerzális. Ilyenkor tud sok ember kapcsolódni hozzá, ilyenkor ismerünk magunkra a különböző helyzetekben. Egy film képes és tud attitűdöket és véleményt formálni, így akár új perspektívába helyezhet minket és a valóságunkat.

A filmben Kafiya nemcsak téged, hanem bennünket nézőket is beenged a legintimebb pillanataiba. Mennyi munka kiépíteni egy ilyen erős bizalmi viszonyt?
Ez egy lassú folyamat volt, hiszen az egész film arról a transzformációról szól, hogy Kafiya hogyan hagyja el a muszlim kultúrát, amelyben nevelkedett, hogyan oldja fel a gátlásait, és hogyan nyílik meg. Úgy éreztem, hogy ezt a folyamatot nem lehet siettetni. Amikor először leültünk beszélgetni a filmről – annak ellenére, hogy szégyenlős is volt –, láttam, hogy van benne egy eredendő kíváncsiság. Ez a kíváncsiság és bátorság a filmben is érzékelhető – mindent ki akar próbálni, és közben folyamatosan igyekszik túllépni saját félelmein és gátlásain.

A film befolyással volt rá ebben az átalakulásban?

Amikor valakiről dokumentumfilmet készítek, akkor a folyamat során önkéntelenül is hatunk egymásra, ahogy maga a filmkészítés is befolyással van a szereplő életére.

A film kiinduló koncepciója az volt, hogy követjük Kafiyát, ahogyan magyarul tanul, és készül a középiskolai érettségire. Vajon sikerül-e neki ez az abszurd feladat, hogy leérettségizzen magyarul?

Aztán egyre közelebb engedett magához, egyre jobban megnyílt, és egyre intimebb helyzetekben engedett forgatni. Így lehetett a film része az első szerelem vagy a kikeresztelkedés. A forgatási időszak felénél értettem meg, hogy a legnagyobb konfliktusa nem az állampolgárság vagy az érettségi megszerzéséből fakadt, hanem az asszimilációs folyamatból és az identitáskérdésből. Hogy minden cselekedet, minden kis hétköznapi, számunkra triviális elvárás – hogy fürdőruhát kell hordani az uszodában, hogy le kell vetkőzni egy modellfotózáson – Kafiyának folyamatos lelkiismereti konfliktust okozott. Hogyan tud majd mindezzel otthon elszámolni? Vajon a kikeresztelkedés tényleg olyan lépés, amivel elvágja az utolsó szálat is, amely az otthonához, az édesanyjához és azokhoz az értékekhez köti, amelyekben felnőtt?

A kikeresztelkedés talán a legnagyobb érzelmi dilemma a filmben, vajon miért érzi szükségét a megtérésnek egy szomáliai bevándorló lány?
Kafi nagyon erős vallási közegben nőtt fel, ő nem tud hit nélkül élni. Az, hogy ő menedéket talált egy olyan vallásban, amely a nőkkel is megengedőbb, számomra logikus, érthető választás volt. A vallás az egyik legnagyobb tabu – a film pedig ezekre a tabukra épül. A kisebbektől lépegetünk az egyre nagyobbak felé, a hidzsáb levételétől a muszlim vallás elhagyásáig.

Hogyan fogadták az iskolában és a gyermekotthonban a forgatást? Kafiya eleve speciális helyzetben volt, a forgatás miatt őt ért extra figyelem nem volt rá nézve hátrányos?
Szerintem ezekben a helyzetekben az a tény, hogy az illetőről film készül, mindig egy kicsit előnyös. Ez a kitüntetett figyelem kíváncsiságot szül.

De reakció lehet éppen a féltékenység is.
A gyermekotthonban az érzékeny helyzetekből akad bőven, forgatási engedélyt is nagyon nehéz szerezni. Ám mivel mindenki azt gondolta, hogy Kafi nagyon pozitív személyiség, örültek, hogy készül róla egy film. A gyermekotthon, ahol Kafi lakott, egy krízisellátó, folyamatosan cserélődtek a lányok. Kafival nagyon kevés intim helyzetben tudtunk forgatni, szinte csak akkor, amikor ketten voltunk a szobájában. A legtöbb helyzetben nagyon sok ember vette körül, ami azért sem szerencsés, mert mindenki reagál a kamerára és a helyzetre. Kafi viszont nagyon intelligensen kezelte ezt, és egy idő után már ő szólt, hogy ne is törődjenek a kamerával, csak egy film készül róla. (nevet)

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin 4.0 című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

Szerencse és tudatosság

Következő cikk

Töltő – az újhullámos kolbászok császára