Sokan megkérdőjelezik a klasszikus időmérők fontosságát napjainkban, amikor bárhol is legyünk, szinte bármilyen eszközről leolvasható az idő: az autóban, a tömegközlekedési eszközökön, a repülőn, számítógép előtt, vagy a legkézenfekvőbb eszközön, a mobiltelefonon. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi a szükség az órára.

Amellett, hogy ékszer-számba is megy, az én meglátásom szerint hagyományőrzés. Olyan hagyományőrzés, amihez nem kell régimódinak lenni, elég, ha hiszünk abban, hogy nem minden múlandó.

Minden, ami most az óraipart jellemzi, az egyszerű, hárommutatós (tehát komplikációk, extra funkciók nélkül kizárólag az időt kijelző) óráktól kezdve a rendkívül bonyolult, öröknaptáras, holdfázisos modellekig, valaha egyedülállóan hasznos volt.

Sporteseményeken a versenyzők idejét vagy éppen a búvárok merülési és dekompressziós időt mértek vele, naptárként használták, és ha nem volt otthonra bekötve vonalas telefon, tudtuk, hogy ha szól a szomszéd, hogy 10 perc múlva hívni fog bennünket a távoli rokon, mikor telt le az a 10 perc.

Tehát nem olyan régen az időmérés elsőszámú eszköze az óra volt.

Ennek technológiai fejlődését a cikksorozat első részében tavaly év végén már elkezdtük kifejteni, és a korai zsebórák kulcsos felhúzásától eljutottunk 1969-ig az első automata felhúzású mechanikus, stopperes karórákig. Akkor megígértük, hogy a XXI. századi óratörténelem legnagyobb válságának kiváltó okát és az ipar felépülését egy későbbi számban vesszük át. 

A kvarcóra és a kvarcválság

A hetvenes és a nyolcvanas évek a mechanikus óragyártás legrosszabb időszaka volt. A svájci gyártók a második világháború utáni felépülésből magabiztos pozícióba kerültek, nem volt alternatívája a mechanikus órának. A tokozócégek gombamód szaporodtak: ők azok a márkák, amik az óra alkotóelemeit külső gyártóktól vásárolják meg, és náluk legfeljebb az összeszerelés történik. Mondhatjuk tehát, hogy némileg elkényelmesedtek a gyártók, valódi, ipari konkurencia nélkül. 

Ahhoz, hogy a svájci óraipart jobban megértsük, érdemes visszarepülni az időben egészen XIV. Lajosig. Amikor a francia uralkodó eltörölte a szabad vallásgyakorláshoz való jogot, a reformátusoknak, más néven hugenottáknak menekülniük kellett. Jelentős hányaduk a francia-svájci határon húzódó Jura hegységen át menekült Svájcba.

Ott szinte bármilyen munkát elvállaltak azért, hogy megélhetéshez jussanak és mindeközben, a terméketlen időszakban eredeti szakmájukat gyakorolhassák. Télen, a hótól elzárt, többek között Jura hegységbeli kisvárosokban, falvakban rekedve bérmunkákat vállaltak. 

A kifejezetten olcsó munkaerő vonzóvá vált a genfi órásmesterek számára, és a téli időszakban a tehetséges, szakképzett hugenottákat bízták meg különböző óraalkatrészek gyártásával – vagy gyártatásával -, ugyanis a szakmájukban kiemelkedő hugenották a helyi parasztságot tanították be a munkafolyamatokra.

A svájci óra tradicionális minősége is köthető ehhez a vonalhoz, ugyanis az alkatrészkészítők kénytelenek voltak a lehető legjobb minőségben dolgozni, hogy ne veszítsék el a munkájukat.

Ez a gondos előrelátás – amit egyébként természetesnek is vehetnénk – alapozta meg a svájci óraipar híres minőségét. Innen eredeztethetjük, hogy az óraipar olyan úttörői, mint A.L. Breguet, és A.L Perrelet svájci földön kezdték meg munkásságukat.

A szezonális műhelyek idővel kinőtték magukat, pajtából műhellyé váltak, majd ezekből alakultak ki azok a cégek, melyek később, az 1920-as, 30-as években az alapvető óraipari szervezetek – az SSIH és az ASUAG – tagjai lettek. 

1969-ben a Seiko bemutatta azt, amiről akkor még senki nem tudta, hogy a svájci óraipart a szakadék szélére sodorhatja. Ekkoriban, amikor ember lépett a Holdra csuklóján egy svájci, mechanikus karórával, eszébe sem jutott volna a világ órakedvelőinek, hogy bármi baj történhet. Nagyjából 10 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a gyártók szembesüljenke azzal, hogy nagyobb a baj, mint gondolták. 

1969-ben mutatta be a Seiko az Astron típusú modelljét, az első kvarc karórát. Ekkorra már léteztek elemes megoldások, ilyen volt például a 300 Hz-n búgó hangvillás szerkezet, amire napjainkban is emlékeztet az a néhány fennmaradt és még működő Bulova Accutron, vagy az ETA/ESA által fejlesztett f300Hz, ami korabeli Tissotokban és Omegákban fellelhető. Ezek viszont érzékeny szerkezetek voltak, ennél biztosabb megoldás kellett.3.kép – seikoastron.jpg –képalá:

AA legtöbb karóra billegője óránként 18.000-36.000 féllengést végez, tehát ennyiszer halljuk, hogy „tikk”. Ha másként fogalmazunk, akkor a 18.000 óránkénti lengésszámú szerkezet 2,5 Herzen működik – 18.000 féllengés, 3.600 másodperc. Egész lengéssel számolva 9.000 / 3600 = 2.5 -, egy átlagos japán szerkezet jellemzően 21.600 féllengéssel dolgozik, ami 3 Hz, a svájci automata szerkezetekre pedig 28.800 féllengés, tehát 4 Hz a jellemző. Kivételek, és egyéb változatok is vannak, de ezek a legelterjedtebbek. Ehhez képest az említett hangvillás szerkezet 300 Hz-en működik, ezért hallhatjuk, ha közel tesszük a fülünkhöz, hogy halkan búg.

Az 1969-ben bemutatott kvarcszerkezet lényege, hogy az óraszerkezet járatát, tehát a billegőt, gátkereket hajszálrugót, tehát mindazt, ami szabályozza az órát – angolul regulation – kiváltja egy megszabott méretű kvarckristály. A rugóházat, ami az energiát tárolja pedig egy elem helyettesíti, a feszültséget egy IC szabályozza.

Ennek eredménye, hogy a feszültség hatására a kvarckristály 32.768 Herzen kezd rezegni, ezzel szabályozva az óra járását. A kvarcóra pontossága is ebből fakad: a magas frekvencián működő elektromos szerkezet alapvetően pontosabban szabályozható és kevesebb hibalehetőséggel működik, mint a rugók és fogaskerekek precíziós mozgásával időt mutató mechanikus óra. Igaz, a mechanikus óra is szabályozható, és kiemelkedő pontosság is elérhető vele.

A középkategóriától felfelé már nagy számban megtalálhatóak a COSC kronométer minősítésű karórák, amik napi -4/+6 másodperces eltérésen belül járnak, a gyártók pedig sok esetben saját határokat, szabványokat szabnak meg, ilyen a Rolex, ami jelenleg maximum +- 2 másodperces járáseltérést tekint megengedettnek.

Az integrált áramkörök folyamatos terjedésével és fejlődésével a kvarcórák előállítása egyre gyorsabb és olcsóbb lett. Az alkatrészek gyártása nagyrészben gépesített, automatizált, lényegesen kevesebb humán erőforrást igényelt, mint a mechanikus óragyártás, az ilyen jellegű tömegtermelés pedig megmutatkozott az árakon is.

Míg volt olyan pont, amikor az LCD kijelzős Seiko éppen többe került, mint egy Omega Speedmaster Moonwatch, a kvarctechnológia rövid idő alatt megpuccsolta a mechanikus óraipart. Az addig drágább, aránylag érzékeny, és sok esetben pontatlan mechanikus órák alternatívájaként egyre jobban elterjedt az olcsóbb, pontosabb és strapabíróbb kvarc.

A hetvenes évek második felére, nyolcvanas évek elejére számtalan svájci márka a csőd szélére jutott. Voltak olyan óraipari szervezetek, mint amilyenek a korábban említett SSIH és ASUAG tagjaiként közösen próbáltak túlélni vagy nem eladósodni, és voltak, amik önállóságuk büszke voltában csődbe mentek, és örökre eltűntek a svájci óraipar térképéről.

A problémát hűen ábrázolja az Omega és a Rolex példája. 1974-ben az Omega ~190.000 darab kronométer tanúsítvány-igényt nyújtott be, tehát ennyi órát bocsájtott a COSC vizsgálatára, míg 1980-83 között már csak évi 30.000 darabot, a Rolex viszont tartotta a 200.000 körüli mennyiséget, sőt, egyre csak növekedett a vizsgálatra küldött órák száma.

Az 1985-90 közötti időszak volt az, amikor jó néhány évtizedre  megpecsételődött a két gyártó pozíciója. Az Omega átlagosan 5.650 kronométer minősítésű órát készített, míg a Rolex megközelítőleg 600.000 darabot évente, ezzel a COSC certifikáttal rendelkező új órák piacának 90%-át a Rolex uralta, az Omega pedig eltűnt az élmezőnyből.

1983-ra az ASUAG 97,5%-a gyakorlatilag a hitelező bankoké volt már, 1984-ben pedig megkezdték a két óraipari szervezet az SSIH és az ASUAG összevonását. A hitelező bankok felkérték a Hayek Engineering nevű tanácsadó céget, hogy készítsék el a tervet az összevonásra, majd a tartozás faktorálasára.

A tét, főleg mai szemmel elképesztő volt. A svájci óraipar jelene és jövője nem jelentett többet, mint egy hatalmas adag tartozás.

Természetesen maradtak önálló és továbbra is keresett gyártók, de rengeteg márka, szerkezetgyártó, speciális alkatrészgyártó tartozott az említett szervezetekbe.

A korabeli legendák és elmesélések szerint egy volt egy távol-keleti érdeklődő, viszont a Hayek Engineering vezetője, Nicholas Hayek nem akarta, hogy több száz évnyi tudás kikerüljön a svájci kezekből, és befektetőtársakat szerezve megvásárolta a szervezetek tartozását és létrehozta az SMH-t (Société de Microélectronique et d’Horlogerie), aminek jogutódja a napjainkban is meghatározó Swatch Group.

Hayek egyik legjobb döntése az volt, hogy megalkotta az olcsó japán kvarcóra alternatíváját, az olcsó svájci mechanikus, vagy kvarcórát, a Swatch-ot. A márkakommunikáció, és a márka felfogása hozzásegítette a csoportot ahhoz, hogy a Swatch által elért profit mellett maradjon kellő kapacitás foglalkozni a csoport többi márkájával. 

A kvarcválság után létrejött, az óraiparba magukat bevásároló cégcsoportok nem tartottak meg minden márkát, hanem válogattak történelem, kollekció, stílus és egyéb egyéni preferenciák szerint. Nagyon sok cég ekkor tűnt el örökre, mivel a megvásárolt csomagban bár benne volt, de a befektető nem vitte tovább a nevet.

A kilencvenes évek beköszöntével a köd elkezdett felszállni és körvonalazódtak a veszteségek és lehetőségek. A Swatch Group tulajdonában volt például az ETA szerkezetgyártó és a Nivarox hajszálrugó készítő cég. Ez a kettő máris elég volt ahhoz, hogy néhány év alatt monopol helyzetbe kerüljön a szerkezet-piacon. A legtöbb gyártó – amik életben maradtak – a szerkezeteket többnyire az ETA-tól vásárolták, és betagozódtak a maguk által megtervezett és a legtöbb esetben harmadik fél által legyártatott tokba, szintén külső beszállítótól származó számlappal, mutatókkal.

A tokozócég kifejezés itt nyert ismét értelmet.

Márpedig hogyan is várhatnánk el a cégektől azt, hogy frankmilliókat költsenek szerkezet fejlesztésre, gyárépítésre, miközben épp csak kilábaltak a válságból.

Érdekes, hogy a kvarc-ág nem érintette kellőképpen a svájci ipart. Bár az ETA/ESA gyárban készültek kvarcszerkezetek, ezek mintha megrekedtek volna egy alapszinten, amiről éppen el lehet mondani, hogy pontos, megbízható kvarc werk, és ennyi.

Ilyenek kerültek a korabeli Certinába, Tissot-ba, Omegába, TAG Heuerbe, Breitlingbe és még sorolhatnánk hosszan. A kvarcszerkezetek fejlesztése Svájcban nagyon lassan haladt, ami abból a szempontból érthető, hogy a svájci óragyártás ideológiájához sokkal jobban passzol a mechanikus óragyártás és szerkezetek. Igaz történtek fejlesztések, és készültek (készülnek) olyan analóg-digitális (ana-digi), mint a Breitling Aerospace, vagy a Tissot T-Touch, sőt a Certina Precidrive az alsó kategóriában fontos darab, a Longines pedig a V.H.P. szerkezetekkel az elmúlt néhány évben tört csak be. Már amennyire be kellett törni. 

A kilencvenes évek elején a Citizen és a Seiko mellett Swatch Group (akkor még SMH) is saját mikrocsip gyárat épített, és ami igazán érdekes, hogy a Casio is tőlük vásárolt, mivel a másik két, japán cég már nem tudta kiszolgálni a külsős igényeket.

Az ezt követő 20-30 év különböző óraipari csatározások között, de a fejlesztésről szólt. A gyártók nagyon sok mindent megtesznek azért, hogy saját szerkezetet készítsenek, saját gyárat építsenek és megszűnhessen a szerkezetgyártó óriásokkal való függő viszony. Ehhez viszont rengeteg idő és pénz kell, amit természetesen az árakon is tükröződni fog. A fejlesztések viszont többnyire, sőt, szinte teljesen mechanikus irányba folynak. Ami egy klasszikus órakedvelő számára öröm, és az iparnak sem kell meghazudtolnia önmagát.

A kvarcválság során a svájci óraipar példája mutatja, hogy a nem akarásnak mennyire lehet nyögés a vége. A svájci óraipar bár megpróbált lépést tartani a japán kvarcszerkezetekkel, de valódi akarás nélkül ez egy esélytelen harc volt. Saját hiúságuk csapdájába estek bele, bár, mint látjuk, túlélték.

A japánok viszont megértették, hogy a kvarcszerkezet az optimális megoldás óriási tömegek számára, és nem álltak le a fejlesztésekkel. A kvarcóráknak napjainkban már számtalan verziója létezik. A Citizen által fejlesztett 262kHz-n működő szerkezet másodpercmutatója például legalább olyan folyamatosan mozog, mint egy mechanikus óráé és a kvarcok között is kiemelkedően pontos. A Seiko és a Citizen egyaránt fejlesztik, és évek óta használják a fényérzékeny számlapot, és az ezzel együtt működő akkumulátoros energiatárolást, a Seiko mindeközben ötvözte a mechanikus és a kvarcóra előnyeit és szépségeit, így megalkotva a Spring Drive-ot. 

A Casio pedig a kiemelten strapabíró órák terén tölt be vezető pozíciót, miközben szintén a fényérzékeny szerkezeteket fejleszti, számtalan extra funkcióval. És még szóba sem hoztuk a Bluetooth kapcsolatot, hogy az óra bizonyos funkcióit, adatait akár az okostelefonunkról is kiolvashassuk, sőt, van olyan modell, ami előre programozott célpontok között navigációként is használható.

A svájciak is próbálják tartani a tempót, így a Swatch Groupba tartozó Longines a V.H.P. kvarcszerkezettel. Ebből is láthatjuk, hogy míg egy-egy extra funkció a mechanikus karóráknál elképesztő mérnöki munka eredménye, a kvarcóráknál egy plusz funkció az elektronika módosításával a mérnöki munka egy egészen más területét felhasználva érhető el.

Bár amikor elkezdtem megírni a Technológia az óraiparban második részét – ezt a cikket –, kikötöttem magamnak, hogy nem mélyülhetek el a kvarcválságban. Nem sikerült. A kvarctechnológiák és a hibridek viszont ennél többet érdemelnek, velük is foglalkozunk majd egy későbbi számban.

A cikk eredetileg a Business Class Magazin 2020/01. számában jelent meg. Ha szeretné megvásárolni a lapot vagy előfizetne, akkor mindezt megteheti a Dimagon.

Fotók: Monochrome-watches.com