Kapolcson immáron hét éve a Kaláka Versudvar házigazdája, a fesztivál összes délelőttjén versműhelyt tart a vállalkozó szellemű részvevőknek. Rengetegen követik a Facebookon, verseit ezrek lájkolják. Tanított a Pázmányon, kreatív írás kurzust tart a Marczibányi Téri Kulturális Központban, fordít, mémeket gyárt, olvasói témáiból verseket ír. Átiratai magas színvonalúak, nemrég megírta A széthúzás himnuszát. Úgy véli, az irodalom mindenkié, és miért ne írjon verseket, akinek kedve van hozzá. Jelenleg első regényén dolgozik, amelyről minden információ szupertitkos. Lackfi János íróval, költővel, műfordítóval, tanárral a Művészetek Völgye fesztiválon, a Kaláka Versudvarban beszélgettem.

Mit jelent számodra Kapolcs és a Völgy?
Van egy ilyen kis kitalált poénom erre: Kapolcs az álomi számvevőszék, ahol a legjobb számokat adjuk-vesszük az antennáinkkal; tehát

egy olyanfajta művészeti olvasztótégely, ami egy szimpatikus vásári formában kínálja a programokat.

 

Tulajdonképpen minden fesztivál valahol erről szól, és mindegyik hordoz értékeket – ebből a szempontból talán a Fishing on Orfű vagy az Ördögkatlan hasonlít leginkább Kapolcsra, de Kapolcs mindegyiknél régebbi, tehát van egy „old school” jellege, ahol a peremre szorult értelmiségiek azt mondják, hogy, „majd mi megcsináljuk az ideális világot”. És tényleg létrejön ilyenkor egyfajta ideális világ, persze van egy-két félkótyag részeg, de alapvetően ez mégsem a leamortizálódásról szól.

Van itt egy olyan értelemben vett „józan mámor”, hogy be lehet rúgni művészettel.

Nagyon sok nagyon nívós program van, a mi udvarunkban is a legjobb, legnevesebb költők és zenészek közül lépnek fel. A külföldi fellépőket tekintve is érdekes a felhozatal, mert nem pont azok jönnek, akik az átlag YouTube-nézőnek eszébe jutnak.

Hét éve csinálod Kapolcson a versműhelyt, ahol a részvevőkkel közösen alkottok, kreatív írás kurzust tartasz a Marczibányi téren, a honlapodra lehet küldeni témákat, amikből verseket írsz… számodra hitvallás, hogy az irodalom mindenkié?
Azt hiszem, hogy mindenkié, és ez vitán felül kellene, hogy álljon. Azon, hogy mit értünk pontosan irodalmon, már el lehetne vitatkozni. De az irodalom akkor is mindenkié lenne, ha ezt az irodalomtörténészek „csúcsfejei” nem akarnák. A mondókákat továbbkölti a gyerek, aztán pedig „Petőfi Sándor gatyába táncol”, és mindenkinek van egy olyan változata, hogy a „Kisszobába toppanék, repült felém anyám, kinyitám az ablakot, ma is repül talán” vagy „a negyvenhetes bakancsával szétrúgta a pofám”. Ahogy a népdalosítás és a szájhagyomány is létezik, van egyfajta önkéntelen igény erre mindenkinél.

De adott esetben ez nem „butítja le” a költészetet?
Azt gondolom, hogy ezek valóban nem különösebben igényes dolgok, viszont kétségtelenül viselik annak a formai jegyeit, amit irodalomnak nevezünk. De ezekben benne van a rigmus és a zene, és ha már zene, akkor nem véletlen, hogy Kodály vagy Bartók nem az Örömódával kezdi a gyerekek zenébe való bevezetését. Ez egy lépcsőzetesen építkező dolog, és egyik szintjén sincs benne szégyellnivaló. Nem gondolom, hogy aki dilettáns vagy amatőr, az ne írjon. Miért ne írjon, ha örül neki a környezete és ő jól érzi magát tőle? Egyszer egy forgatáson volt velem egy asszisztenshölgy, és mondta, hogy úgy örül, hogy velem beszélhet, mert neki nagyon sokat segített az írás. Tizenegyedikes volt, amikor az anyukája lebénult nyaktól lefelé, és attól kezdve az élete arról szólt, hogy az édesanyját ápolja. Azt mondta, hogy nem bírt volna kitartani, ha nem tud az interneten blogot vezetni, név nélkül a saját örömére – vagy bánatára…

Ha ilyen erők laknak az irodalomban, akkor azokat bűn nem kihasználni.

Emellett sok más funkciója is van, lehet szórakoztató, lehet a kevesek fényűzése… nem kell egyik megjelenési formáját sem tagadni. A lakodalomban a vőfély is egyfajta költészetet produkál, és nem mindig nagyon magas röptűt – de egy lakodalomban nem lehet Térey Jánost vagy Tolnai Ottót felolvasni. És lehet, hogy van olyan lakodalom is, ahol lehet, és ez nagyon derék, de nem minden lakodalom ilyen. A könnyűzenét sem érdemes kijátszani a komolyzene ellen. Ahelyett, hogy azt sugallnák, a „költészet elérhetetlen”, fontosabb lenne hangsúlyozni, hogy van ilyen és olyan szintje – és mindenki annyira megy föl ezeken a lépcsőkön, amennyire szeretne. Érdekes, hogy az olvasás szintjén mi irodalmárok mindezt elismerjük, tehát meg vagyok hatva, ha egy vasmunkás olvassa a könyvemet. Ugyanakkor, ha egy vasmunkás elkezd verseket írni, tehát azt csinálja, amit én is, akkor rögtön mérges leszek, hogy miért nem a verseimet olvassa inkább, hiszen én sokkal jobban írok egy vasmunkásnál. Van egy ilyen furcsa tudathasadásunk, az irodalom funkcióival kapcsolatos zavarodottságunk, és nagyon szeretném, ha ezt viszonylag könnyedén el lehetne oszlatni.

Ha már minden a neten terjed, többek között az irodalom is, akkor kik lesznek azok, akik tényleg elmennek a könyvesboltba és könyvet vesznek?
Ez bennem is egy nagy kérdés. Bizonyos értelemben pedig az egyáltalán nem kérdés, hogy az irodalmat terjeszteni kell a Facebookon és egyéb virtuális tartalmakon. Hiszen ha a kipu-csomókról át lehetett térni a rovásra, a rovásról a pergamenre, a pergamenről a könyvre, akkor ez tulajdonképpen egy következő állomás. Hatalmas bálványt csinálunk a Gutenberg-galaxisból, holott amikor a Gutenberg-könyv megjelent, mindenki fel volt háborodva, hogy mi az, hogy ponyván árulják a „szent könyvet”, amiből csak egy van. Mindig van egy dolog, ami megszokott, és egy másik, ami nem. Mindig van egy veszteség, ami személyes veszteség lehet. Ha az én életemben fontos a könyv, akkor nyilvánvalóan veszteségként élném meg, ha eltűnne. Egyébként nem ez a tendencia, azt hiszem, hogy a könyvpiacon összességében ugyanannyi fogy már egy jó ideje.

Akkor azt mondod, hogy ez egy természetes folyamat.

Az, hogy az interneten is átmegy egy szöveg, természetes folyamat, és nem is látom egyelőre azt, hogy ez kiirtaná a könyvet.

Egyébként azt tapasztalom, hogy a Facebook-oldalam – ahol 44 ezer lájkolóm van, és az emberek nap mint nap beírogatják az emlékeiket, továbbírnak egy-egy verset vagy hozzászólnak – egy virtuális kispad, ahol elmondhatjuk a pletykákat.

Ez viszont elmehet a „kommentháború” irányába is, például amikor tankönyvben jelent meg versed…
Igen, ott volt. De igazából az irodalomnak nem az a halála, hogy gyűlölik, mert az egy érzelem, hanem sokkal inkább az, ha tudomást sem vesznek róla. A gyűlölet akár lehet a megértésnek egy foka, és ha megjelenik a gyűlölet, akkor megjelennek a védelmezők is, akik hirtelen a pártjára állnak a dolognak. Az unalomnál viszont nincs rosszabb. De van egy másik dolog is ezzel kapcsolatban. 640 ezren kattintottak rá A fekete router című versemre, a Széthúzás himnuszára 240 ezren, a versek felkerültek hírportálokra, hívtak az ATV-be és a köztévébe egyaránt – az embereket tehát érdekli a vers, és így könnyebben el is juthat hozzájuk.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin SZÍVÜZLETEK című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!