A kétszeres Fonogram-díjas zenész, zeneszerző legújabban arról vált ismertté, hogy a világ minden tájáról, területéről zenéket gyűjt. A terepmunka egyik fő helyszíne Ukrajna, ahova Both Miklós és csapata idén már negyedszerre látogatott el, hogy dalokat és zenéket vegyen fel, interjúkat készítsen, történeteket hallgasson meg, és megőrizzen egyfajta kulturális örökséget. A „gitárprímásként” is emlegetett művésznek az Ördögkatlan Fesztiválon saját udvara van, ahol az ukrán asszonyok énekelnek, és mindig valami különleges programmal készülnek (főzés, esküvő, rituálék). Emellett Both Miklósnak két aktív zenekara is van, a Napra és a Folkside. Idén pedig harmadik alkalommal ült ott A Dal című műsor zsűrijében. A sokoldalú művésszel többek között az ukrajnai körutakról, a népzene iránti érdeklődésről és a mainstream zene jelenlegi helyzetéről is beszélgettünk.

 Ha jól tudom, nemrég ért haza egy terepmunkáról. Merre jártak?
Igen, immáron negyedik éve zajlanak Ukrajnában a felvételek. Majdnem két hónapot voltunk kint az Ördögkatlan Fesztivál után, és az előtt is ugyanennyit, tehát összességében ez egy hosszú időszak volt. Ezeket a terepmunkákat a legjobb olyankor folytatni, amikor még meleg van, mivel gyakran dolgozunk akár tíz-tizenöt emberrel egyszerre, és a felvételekhez nagy termek kellenek. Viszont általában a kultúrházakat, közösségi tereket nem lehet fűteni, így aztán télen nem is lehet dolgozni. Ráadásul gyakran a faluba is nehezen lehet eljutni az áldatlan útviszonyok miatt.

Azt olvastam, eleinte inkább a rockzene érdekelte. Hogyan fordult ez át a népzene iránti érdeklődésbe?
Gyerekként valóban a rockzene világa érintett meg először, ráadásul a környezetemben – például a szüleim, testvéreim, iskolatársaim – ilyen zenéket hallgattak, szóval adódott, hogy ebbe kezdjek bele. Tizenéves korom környékén már azt éreztem, hogy valami mást szeretnék, és hogy a rockzene, amit addig ismertem belőle, nekem sok értelemben nem adna annyi izgalmat, mint a korábbi időszakban. Valójában arra is kíváncsi voltam tinédzserfejjel, hogy a rockzenén kívül van-e még olyan zene, amely hasonló hatást vált ki belőlem. Ezért új zenéket kezdtem el keresni – így érkezett meg az életembe a népzene és a komolyzene, és szépen lassan egyre fontosabbá vált az erdélyi vonószene, amelyet akkor megismertem, nagyon elemi hatást gyakorolt rám.

 

Hogyan ismerte meg ezeket a zenéket?
Nagyon egyszerűen: egy bolt polcáról levettem egy Muzsikás-albumot, és elkezdtem sokat hallgatni. Nagyon tetszett, és egyre több Muzsikást, valamint más népi zenekarok albumait is elkezdtem megvásárolni vagy beszerezni – nagyon sok lemezt végighallgattam, amelyek nagyon nagy kedvenceim lettek. Persze nagyon szép, hogy meghallgatom ezeket a dalokat lemezről, de mégis az kezdett el érdekelni, hogy ezek az előadók honnan tanulták meg a dalaikat, és kik azok az emberek, akiktől tanulták őket. Kiderült, hogy ezek az emberek élnek – és ha egy hasonló koncertet akarunk meghallgatni, megnézni, akkor oda kell menni például az erdélyi cigánysorokra, és ott tudja az ember megnézni őket „élőben”. Míg valaki a kedvenc zenekarát meg tudja nézni az Arénában, ebben az esetben az erdélyi vonószene „Rolling Stones”-ai a cigánysorokon élnek, és szeretettel várnak minden kedves érdeklődőt.

Az igaz, hogy nem járt zeneiskolába, és lényegében autodidakta módon tanult meg gitározni? Hogyan sikerült tanárok nélkül ilyen virtuóz szinten megtanulni játszani?
Valóban nem tanultam zeneiskolában. Viszont érdekes módon megfejthetőek voltak hallás alapján azok a zenék, amelyek körbevettek. Ráadásul a környezetemben mindenki tudott valamilyen hangszeren játszani. Rengeteg apró trükköt lehetett ilyen módon elsajátítani. Hozzáteszem, azoknak a zenéknek, amelyeket akkoriban hallgattam – például a bluesnak –, sokkal inkább ilyenfajta háttere van, mintsem a klasszikus zenének, ahol a zenei íráson keresztül történik a tanulás, ezért sok zenehallgatással és a környezetemben élők segítségével sikerült megtanulnom gitározni. Az a virtuozitás, amelyről beszél, később jött. A gitározásomban akkor következett be változás, amikor terepmunkán kezdtem részt venni, és cigányokat hallottam hegedülni – mert aztán azt próbáltam meg gitáron megvalósítani.

Korábban ön is hegedült.
Igen, abban az időben én is elkezdtem hegedülni, de lényegében a gitározásom is megváltozott. Ez azért tűnhetett különösnek más gitáros számára, mert itt vegyítve volt két távoli világ. Furcsán hangozhat, de egy mai átlagos magyar fiatalnak a Kárpát-medencében sokféle kisebbség közreműködésével létrejött zenei világ nyelvezete sokkal idegenebbnek hat, mint az innen sok ezer kilométerre kialakult zenei nyelvek. Ez persze teljesen világjelenség, a globalizmus hatása, de mégis érdekes csavar a történetben. Persze szerencsére a Táncházmozgalom és a köré egyre épülő kezdeményezések sokat segítenek azon, hogy ez enyhülhessen. Hiába termett itt, mindenkinek a nyugati popzene már a kultúrája, és átvitt értelemben több ezer kilométer messziségbe kerültek az itteni zenék.

Tulajdonképpen keres egy hidat, egy kapcsot ezek között a kultúrák között, hiszen a gitár mégiscsak egy populárisabb hangszer, mint a hegedű.
A gitár is egy hangszer, és meg lehet vele valósítani, hogy hegedűzenét játszunk el rajta. A hídkeresés pedig abból állt, hogy egyszerűen évek óta nem hallgattam gitárzenét, csak hegedűt, viszont gitáros voltam. Csak úgy tudtam ezt a problémát megoldani, hogy átalakítottam az egész technikámat.

Ezt ön előtt nem nagyon próbálta meg senki.
Talán ez volt a legnehezebb, hogy nem volt előkép, aki megmutatott volna pár dolgot, amivel sok időt megspórolhattam volna. Persze közben úgy is gondolom, hogy nem lett volna jó megspórolni ezt az időt. Valamiért úgy van ez, hogy az elmélyült dolgokhoz hozzátartozik hetvenszázaléknyi gépies munka, a hozzá tartozó zsákutcáival együtt. Valamiért az így eltöltött sok idő ad egy mélyebb viszonyt. Gondoljunk csak bele, a gyermekünkkel is nagyon sok dolog van, amihez amúgy nem feltétlenül volna kedvünk. De mégis ez a nagyon sok belerakott idő és energia táplálja azt az elvehetetlen összetartozást. Hozzá kell tenni, hogy nagyon izgalmas gitárosok voltak akkor Magyarországon. Ha most egy nevet kellene mondanom, akkor az Cziránku Sándor lenne, akivel később a Barbaro zenekarban játszhattam is együtt. Az ő világa meghatározó volt fiatal koromban.

Intézményes formában azonban később sem kezdett el foglalkozni a zenével, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika szakára járt. Érdekelte ez önt, vagy valamiféle elvárás miatt ment oda?
Nagyon érdekelt, ez a saját döntésem volt. Az az igazság, hogy annak a fajta zenei világnak, amelyik engem izgatott, nem volt olyan része, amelyet tanulhattam volna. Próbálkoztam egyszer-kétszer, mentem klasszikus gitárórára, de ez egészen egyszerűen nem működött, és ezért elengedtem. Viszont a művészettörténet, vagy akár a filozófia nagyon vonzott. Az egyetem mellett ugyanúgy sokat tudtam gyakorolni, és foglalkozhattam a zenével. Nagyon fontos, hogy az ember be tudjon vonni olyan dolgokat is az életébe, amik látszólag nem tartoznak a munkájához, vagy nem kifejezetten az ő területe. De valójában az egész világban annyira mindenképpen összefüggnek, hogy azáltal, hogy több dologra van az embernek rálátása, a fő munkája fog erősödni. Tehát, lehet, hogy például a fotózás és a zene között nincs látható, közvetlen kapcsolat, mégis, ha elmélyülsz a fotózásban, a zenéd is változni kezd.

A Napra és a Folkside zenekarok befutása után maradhatott volna egy ismert és elismert zenész, zeneszerző. Ön azonban elkezdett zenéket gyűjteni a világ minden tájáról. Az előadó-művészet után miért vált fontossá a gyűjtés?
Az előadó-művészetben is nagyon sok alkotóművészet volt. Amikor a dalainkat, lemezeinket írtuk, fókuszált szellemi munka zajlott a háttérben. Egy alkotó lemezei vagy tevékenysége éppen olyan izgalmas, mint egy író pályaképe, és az, hogy a könyvei során hogyan változik, hogyan látja a világot, és hogyan alakulnak különböző korszakai. Ezért volt nekem is fontos, hogy időről időre elmenjek különböző országokba, és egy más zenei világot ismerhessek meg a maga közegében. Foglalkozni kell azzal, hogy az ember fenntartsa az érdeklődését, és ezért gondolom azt, hogy az alkotóknak nem is kellene nagyon sajnálniuk az idejüket vagy a pénzüket arra, hogy közben-közben valami újat tanuljanak, új helyre menjenek el, vagy szokatlan helyzetekbe hozzák magukat. Az ilyen dolgok tudnak az alkotóművészethez, illetve a belső, lelki háztartáshoz hozzáadni egy olyan kontúrt, amelytől az embernek izgalmasabb lesz a munkája.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin MAGYAROK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!