Dér Asia és Haragonics Sára dokumentumfilm rendezők eleinte lelkesedésből, aztán lassan, de mindig vízválasztó pillanatokban becsorgó, egyre nagyobb támogatású visszajelzésekből, hosszú évek kitartó munkájával forgatta le közös dokumentumefilmjét, az Anyáim történetét, amely március 11-től a magyar HBO kínálatában is elérhető. Maguk álltak a kamera mögött és tartották a mikrofonrudat és egymást, amikor a forgatások utáni hazautakon feldolgozták a rájuk is erős hatást gyakorló élményeket, miközben egyre mélyebben zárték a szívükbe Nórát és Virágot. A film egy magyar leszbikus pár megküzdéssel teli örökbefogadási történetét és az anyává válás folyamatát dolgozza föl. Érzékenység, empátia, kitartás és az alkotásba vetett hit: ez jellemezte az alkotási folyamatot, de kész filmjükkel állítani nem, csak bemutatni akarnak. A rendezőkkel beszélgettünk. 

Március 6-án, a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon volt a hazai premiere az Anyáim Történetének, amely március 11-e óta az HBO Go magyar kínálatában is elérhető. Milyen fogadtatása van a filmnek? 

Dér Asia: A kritikák csodálatosak és sok személyes üzenetet is kapunk, amik annyira meghatóak, hogy volt, amitől konkrétan könnybe lábadt a szemem. Meleg és hetero családok, örökbefogadó és vérszerinti anyukák és apukák is írnak, hogy mennyire személyesen érintve érzik magukat. Úgy tűnik mindenki tud a saját történetén keresztül kapcsolódik a filmhez. De megfogalmazódott hiányérzet is pár visszajelzésben: volt, aki nehezményezte, hogy a filmben látott párnak vannak hibái, felmerülnek problémák a családdá válás folyamatában, hogy nem egy fekete-fehér állásfoglalást kapnak  a filmtől. 

Haragonics Sára: Én éppen azt érzem, hogy nem kérnek semmit számon, hanem azt emelik ki, hogy erről nem lehet politikamentesen beszélni, és milyen jól megtaláltuk az egyensúlyt a személyes és a politikai vonal között. Ezen tényleg nagyon  sokat dolgoztunk.

D. A.:

Kaptam egy üzenetet egy gyerekvédelmi szakembertől, aki azt írta, hogy nem érti pontosan, hogy mit akarunk ezzel a filmmel, mert szerinte pont azt bizonyítjuk, hogy két anya nem működik családként.

Nagyon érdekes, amit sok néző a dokumentumfilmtől elvár: egy objektív értékítéletet az adott témában, hogy az most jó vagy rossz. Azok a kritikák, amiket jó olvasni pont ezt emelik ki, hogy ettől a filmtől nem ezt fogják megkapni. Nem dönti el helyettük, hogy a meleg örökbefogadás jó, vagy rossz, a film kérdéseket tesz fel, és elgondolkodtat. 

H. S.: Megjelent egy kritika, ami azt vetette fel, hogy miért nincsenek a filmben szakértők, akik az örökbefogadásról vagy a szivárványcsaládok helyzetéről beszélnek. Ebben egy picit talán az is benne van, hogy Magyarországon még mindig sokan azt gondolják, hogy ez egy tévés műfaj, ahol interjúkon keresztül értjük meg, hogy mi is az adott téma. És talán ezért is nehéz mit kezdeniük ezzel a filmmel. 

Egy kritika a megrendezettséget is a szemetekre veti. Tisztázzuk pontosan, hogyan készül egy folyamatkövetős, kreatív dokumentumfilm, ha ennyire tisztázatlan még ez a műfaj idehaza? 

H. S.: A film eleje az első félévet öleli fel, amikor elkezdtünk forgatni a szereplőkkel. Mivel ezek nagyon korai pillanatok, így lehet olyan érzése a nézőnek, hogy még Virág és Nóra is barátkozik a kamerával és  a jelenlétünkkel. Amikor elkezdtünk forgatni, a mesekönyvírás volt a fókuszban, ezért megkérdeztük a lányoktól, hogy mikor írják a könyvet, ők pedig azt felelték, hogy majd írják. Mivel nem tudtunk velük folyamatosan együtt lenni, megbeszéltük, hogy melyik nap megyünk forgatni és megkértük őket, hogy kezdjék el írni a mesét. Ha nem erőltetjük, nem tudom, hogy mikor indult volna el magától ez a folyamat. De ebben kimerül a megrendezettség. 

D. A.: Igen, olyan előfordult a forgatás alatt, hogy mikor tudtuk, hogy van olyan fontos téma, ami nagyon foglalkoztatja őket, akkor kértük, hogy egy picit beszélgessenek róla. Ezeknek a beszélgetéseknek általában az első 10 perce nincs benne a filmben, mert az még nagyon erőltetett, utána viszont elindul egy teljesen természetesen párbeszéd. 

Van jó pár tételmondat a filmben. Ezeket mennyire éreztétek, jegyeztétek már a forgatás alatt, mennyiben dramatizálta a történetet vagy inkább az utómunka során derült ki számotokra, hogy mik lesznek a fontos állítások a lányok részéről? 

D. A.: Egy olyan tételmondat sem került be a végleges filmbe, amire emlékeztem, hogy nagyon szerettem a forgatás alatt (nevet).

Az első kávézós beszélgetésben Virág azt mondta, hogy „tisztára úgy érzem, mintha terhes lennék”,

ami egy gyönyörű mondat volt nekem, de egyszerűen nem tudtuk bevágni a filmbe, mert valahogy idegenül, mesterkélten hatott.

H. S.: Számomra inkább az utómunka során vált jelentőssé egy-egy mondat.A forgatások során ennél kompaktabb érzésünk volt, hogy ez egy erős nap , vagy most megtörtént valami. Például ilyen volt a csokievésről szóló vita. Itt fordult elő először az, hogy bekapcsolva hagytuk a kamerát, amikor Nóra velünk beszélte át azt, hogy éppen min megy keresztül.  Emiatt nekem ez úgy maradt meg, hogy beszélgettünk egy nagyon jót, és mélyet Nórával, és amikor visszanéztük az anyagokat, akkor szembesültünk azzal, hogy ezt fel is vettük. Végül ez  nagyon fontos részévé vált a filmnek.

Mikor dőlt el, hogy nem az lesz a film története, amivel eredetileg nekiindultatok, vagyis a mesekönyv íráson keresztül a várakozás folyamata, hanem ténylegesen az örökbefogadás és azt követő események és megküzdés?

D. A.: Nagyon sok kérdés folyamatában dőlt el, így az is, hogy a várakozás időszaka után is tovább szeretnénk forgatni a családdá válás pillanatait. Amikor megtudtuk, hogy ki fognak költözni Bécsbe, akkor döntöttük el, hogy az lesz a film vége. Viszont maga  a struktúra, hogy az anyaság áll a film központjában, és az anyává válásban is főként Nóra dilemmái kapnak hangsúlyt, az a vágás utolsó negyedében vált egyértelművé.

H. S.: Inkább a vágás felénél, hiszen már ezzel mentünk Szófiába és Szarajevóba is (a film részt vett nemzetközi fejlesztő workshopokon az említett városokban – a szerk.). Bár  abban a verzióban is majdhogynem  egyforma  hangsúllyal volt jelen Virág és Nóra. Egyébként ez is érdekes, hogy kevés cikk emeli ki, hogy Nóra a főszereplő, aminek nagyon örülök. 

Akkor ez nem volt tudatos döntés, hanem ez egyszerűen az utómunkák meg a dramaturgia során alakult így, hogy Nóra lett a film főszereplője? 

H. S.: Ez annyira nem volt tudatos, hogy a forgatás alatt, és szerintem még a vágás legelső időszakában is Virágot gondoltuk főszereplőnek.

Mi változtatott ezen? Az, hogy Nórában erősebben jelennek meg ezek a kétségek és aki őszintén és közérthetően megfogalmazta ezeket, amit aztán filmként is meg tudtatok mutatni?

H. S.: Kezdetben nem az anyaság volt a fókuszban, hanem Virág átalakulása egy nagyon aktív politikusból egy olyan emberré, aki a magánéletében küzd az egyenlőségért, a kirekesztés ellen, részben azáltal, hogy anyává válik. Ám ahogy  megérkezett a kislányuk Virág hamarabb  megtalálta a helyét és a szerepét ebben a családban. Nóra pedig jobban megosztotta a kétségeit velünk.

D. A.:. Egyetértek de szerintem egy másik ok is volt. Virág politikusi múltja organikusan behozta a politikát mint egy kihagyhatatlan történeti szálat. És amikor azzal próbálkoztunk, hogy Virágot mutassuk be mint főszereplőt, egyszerűen muszáj volt a politikai közeget még erősebben ábrázolni, ez azonban ellene ment annak az alkotói szándéknak, hogy a személyes családtörténetre fókuszáljon a film.

H. S.: Ez is olyan  érdekes az egyik kritikában, ami kiemeli Virág fürkésző tekintetét, ahogy megpróbálja megérteni, hogy min megy keresztül a szerelme. Nekem az a jelenet teljesen másról szólt.

Ez annyira szép a filmkészítésben magában, hogy tényleg mindenki máshogy értelmez egy-egy pillanatot és sokszor a saját életét, a saját tapasztalásait látja  bele.

Mennyire volt könnyű megmutatni a szereplőknek a kész filmet?

H. S.: Kimentünk hozzájuk Bécsbe még éppen az első lezárások előtt. Megnéztük együtt a filmet, illetve ők nézték, mi meg őket néztük. (nevet) Először kicsit zavarban voltak meg nevetgéltek, aztán Nóra eléggé kiborult, mert ő végig azt hitte hogy Virág lesz a főszereplő. Ez a mi hibánk, erről nem tájékoztattuk őket a vágás során. Ezzel ellentétben Virágnak nagyon tetszett, és olyanokat mondott, hogy ez egy igazi kelet-európai leszbikus történet, és mennyire szép lett, és mennyire érti, hogy Nórán van nagyobb hangsúly, és ez milyen jó. Egy olyan verziót vittünk ki nekik, amit már véglegesnek tekintettünk, de még volt egy hetünk átvágni, ha bármi olyat kérnek, ami komoly változtatást igényel. Kint töltöttük náluk az éjszakát, másnap reggel pedig újra megnéztük a filmet, már csak Nórával. Akkor már értette, hogy miért lett az ő szerepe olyan fontos. Még mindig nem érezte magát komfortosan ebben a helyzetben, de már kezdett megbarátkozni vele. Igazából még egy évbe telt, amíg teljesen elfogadta.

D. A.: A magyar bemutatóig tartott, amíg el tudta fogadni, mert akkor kezdtek el visszajelzéseket kapni a nézőktől, a barátaiktól és rájött, hogy mennyire sokat számít az embereknek az ő története, mennyien tudnak érzelemmel és elfogadással kapcsolódni hozzá. Ez törte meg a jeget. Sajnos ez a Covid miatt nagyon sokáig késett, hiszen normális helyzetben azért valamelyik fesztiválra biztosan kijöttek volna velünk. 

Az ő kapcsolatukra milyen hatással van a film? 

D. A.: Van egy terapeutikus hatása annak, ha a szereplőknek kamera előtt kell beszélgetni és ez az „átbeszélős” katalizátor jelleg érezhető volt a forgatás alatt. Nagyon-nagyon jó volt látni, hogy Nóra és Virág is megosztották Facebookon a filmmel kapcsolatos eseményeket, hogy örülnek neki és büszkék rá, hogy megmutathatják: ezek vagyunk, ez a mi családunk. 

És rátok milyen hatással volt ez a nagyon hosszú, 5 éves folyamat? Ráadásul úgy, hogy egy közös alkotói munkáról van szó?

H. S.: Érdekes, hogy rám nagyon sokszor az hatott, hogy láttam az ő párkapcsolatukat. Asiaval sokszor beszéltünk erről.

Párhuzamba állítottuk magunkat, hogy mi hogy működünk a saját párkapcsolatainkban.

Ilyen szempontból ez önismeretszerzésben is érdekes időszak volt, hiszen folyamatosan reflektáltam önmagamra, hogy én hogy viselkednék egy adott szituációban hozzájuk képest. Én hogy kérnék elnézést. Én hogy állnék bele egy-egy helyzetbe.

D. A.: Ami nekem nagyon meghatározó élmény volt Virágék családdá alakulását figyelve, hogy nem kell várni a nagy döntésekkel, amíg minden adott és tökéletes lesz. Nóráék élete néha igazán kaotikus volt, tele voltak dilemmákkal és mégis gyönyörűen nevelnek egy kislányt, aki a filmben is láthatóan villámgyorsan fejlődik, egyre többet mosolyog és beszél, pedig nem egyszerű körülmények közül érkezett. 

Évek teltek el a forgatás alatt, gondolom megszoktátok és megismertétek a szereplőiteket; mennyire fontos és nehéz az, hogy megmaradjon a csendes megfigyelő szerep, és ne kezdjetek el belefolyni az életükbe, az eseményekbe? Hiszen azt feltehetőleg ők is érzékelik, amikor egy-egy helyzet rátok is hatással van, benneteket is megérint. Mennyire kell egyáltalán kívülállónak maradni?

H. S.: Én azt érzem, hogy érzelmileg belefolytunk, ugyanakkor filmkészítőként sose, mindig megtartottuk ezt a határt. Például amikor Nóra kibeszél, azt sosem kommentáltuk, nem adtunk tanácsot a filmkészítői szerepből, de számtalanszor volt, hogy este óriásiakat beszélgettünk, főleg, amikor úgy forgattunk, hogy kint aludtunk náluk több napon át. És én ugyanúgy elmondtam Virágnak a saját párkapcsolati vagy szakmai vagy bármilyen nehézségeimet.

D. A.: Ez a kérdés konkrétan a doktori disszertációm témája, hogy hogyan lehet benne lenni szakmailag és emberileg egy ilyen hosszú, ennyire mély folyamatban és ennek milyen hatásai vannak a résztvevőkre. Teljesen egyetértek a Sárival, nem próbáltunk fenntartani határokat, mert egyszerűen barátok lettünk nagyon hamar. De ez a filmben is érződik, remélem.

Pozitív végkicsengés a külföldre költözés?

D. A.: Amikor elkezdtünk forgatni még nem tudtuk, hogy mi lesz a történet vége. Dramaturgiailag könnyebb volt így lezárni, ami viszont nagyon fontos, hogy ez nem egy verdict, hogy egy szivárványcsalád csak külföldön lehet boldog. Itthon is több száz szivárványcsalád él. A filmben ez így történt, mert Virág mindig is külföldön akart élni. Igazából egy kis túlzással csak azért jött haza, hogy örökbe tudjon fogadni, mert ahhoz Magyarországon kell élni. De az látszik a filmben, hogy Nórának ez egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű. Ő nagyon szereti Magyarországot, nagyon szeretett itt élni, sok szálon kötődik ide. De az biztos, hogy nem ez az állítás, hogy innen el kell menekülni.

H. S.: A filmnek nem, de az ő személyes történetükben ez egy happy end. Nagyon szerettek volna elmenni és ez sikerült nekik, és most nagyon jól érzik magukat. 

Mennyire múlt rajtatok, hogy most jelent meg a film itthon, amikor ennyire erős vonatkozása van az azonos nemű párok jogi megítélésének és az örökbefogadás szabályozásának? 

D. A.: Egyáltalán nem tőlünk függött a bemutató. A magyar premier a BIDF-en volt, ami eredetileg februárban lett volna, ám a Covid miatt két hónapot késett, és ehhez volt igazítva az HBO premier. Tehát ez tényleg véletlen, hogy március 1-jén életbe lépett az új törvény, hogy egyedülállók csak Novák Katalin engedélyével fogadhatnak örökbe, és március 6-án volt a film bemutatója. És az, hogy ez jó-e vagy rossz nekünk, ez tényleg egy kettős ügy, hiszen nagyobb figyelmet kap a film az aktuálpolitikai helyzet miatt, ami arra is ad lehetőséget, hogy szélesebb körben elindíthasson egy párbeszédet, és hogy olyan emberekhez is eljusson ez a történet, akik egyébként nem néznek dokumentumfilmet, mert nem járnak filmfesztiválokra. Viszont az is benne van, hogy sokan azt gondolják, hogy ez a film a család az család kampány része. Most ezen dolgozunk, hogy eljussunk a baloldali, alapból is elfogadó közegen túli nézőkhöz is. És ezt nem könnyíti meg az aktuálpolitikai helyzet.

Ez a film nem sok támogatást kapott, és mégis éveket fordítottatok rá, hogy elkészülhessen. Mennyire volt nehéz kitartani? Már az elején egy picit érintettük, hogy műfajilag még mindig mennyire nem tiszta az a fejekben, hogy a dokumentumfilm ilyen is tud lenni, hogy nem direktbe mondatunk ki dolgokat, hanem inkább helyzeteken keresztül mutatunk be történeteket. De mennyire van ennek ma itthon tere, mennyire beágyazott maga a műfaj és a kivitelezési forma, ez a típusú narratíva?

H. S.:

A nagy elérés kapcsán most arra is érzékenyítjük az embereket, hogy ilyen is lehet a dokumentumfilm.

Van pár kedves történetünk arról, hogy még mindig micsoda tévhitek vannak a dokumentumfilm készítésről. Volt, aki megkérdezte, hogy tartottunk-e castingot például a barátokkal, hogy majd ki fog megszólalni a filmben, és az egyik cikk is úgy fogalmazott, hogy az interjúk csak szituációba ágyazva jelennek meg. Pedig se casting, se interjúk nem voltak. Szóval, ez még mindig nagyon sok embernek egy fura műfaj.

Miért alakult így, hogy Asia volt a kamera mögött, és Sári rögzítette a hangot?  Financiális okai voltak vagy egyszerűen a film intimitása nem engedett volna be más stábtagot? 

H. S.: A finanszírozás miatt alakult így, de utána már az intimitás nem tette volna lehetővé máshogy. Az elején cserélgettük, hogy ki mit csinál, és Asia magabiztosabb, komfortosabb volt a kamera mögött, bár van egy jelenet a filmben, amit én vettem fel. Egyébként arra büszke is vagyok és megnyugvással tölt el, hogy nem lóg ki az én jelenetem sem Asia érzékenyen megkomponált képeiből. (nevet)

Hogy-hogy nem adtátok fel? Mert azért itt tényleg nagyon sokáig nagyon egyedül voltatok ebben a filmkészítésben, úgy gondolom.

H. S.: Szerintem nagyon fontos volt az, hogy ketten voltunk, hogy ott voltunk egymásnak és nem volt mellette más projektünk, csak olyan munkáink, amivel pénzt kellett keresni. Egymásban tartottuk a hitet, egymásba tudtunk kapaszkodni. És mindig pont akkor történt valami előre lendítő, kisebb vagy jelentősebb dolog, amikor már éppen feladtuk volna. Elkezdtünk forgatni és félév után beszállt a Campfilm. Aztán megint nem történt semmi csak forgattunk, majd kijutottunk a ZagrebDox Pro-ra, ahol nyertünk egy díjat. Aztán eltelt egy újabb év, és akkor beszállt Szakonyi Noémi mint kopruducer. Aztán lett egy pici támogatásunk, hogy elkezdjünk vágni. Tehát valahogy mindig volt valami éppen akkor, amikor már tényleg azt éreztük, hogy ennek kész, vége… ami mégis előrelendítette, és egy icipici hitet adott abban, hogy ezt egyszer be fogjuk tudni fejezni.

D. A.: Ha ezt egyedüli rendezőként forgatom, akkor szerintem nem tudom végigcsinálni. Az mindenképpen egy alap nehézség, hogy Magyarországon egyelőre még csak tévés műfajnak tekintik a dokumentumfilmet, tehát pont erre a hosszú távú, szituatív, játékfilmes eszközökkel készülő dokumentumfilmre nincs igazán finanszírozás. Én ott éreztem tényleg egy hatalmas meglódulást, amikor a Sundance-től utómunkatámogatást nyertünk. Az egy nagyon nagy visszacsatolás volt, hogy a Sundance Grantet megkaptuk, hogy nem csak mi érezzük fontosnak, hogy ez a film elkészüljön. És amikor Erdélyi Flóra vágó is csatlakozott a stábhoz, onnantól elkezdődött egy nagyon intenzív munka, és onnan már nem volt visszaút. Bekerültünk a Rough Cut Boutique utómunka workshopjára, ami a Szarajevó Filmfesztivál által szervezett workshop, és ezek már segítettek előregördíteni, hogy kész legyen a film.

Mind a ketten dolgoztok saját filmen: együtt és külön-külön is. Ezekről meséljetek kérlek zárszóként egy-két mondatot.

H. S.: 2017 óta forgatok a saját családommal arról, hogy anyukámat 10 éve veszítettük el, és hogy én hogyan próbálom az ő szerepét helyettesíteni és továbbvinni a körülöttem lévő férfi családtagjaimmal: az apukámmal, az öcsémmel és az unokabátyámmal. És hogy ez hogyan hat rájuk, és hogyan hat rám. Egy univerzálisabb vonatkozása a témának az, hogy mennyire bele tudunk lépni olyan szerepekbe, amik nem a sajátjaink, hanem átvesszük valakitől. És ilyen szempontból szinte mindegy is, hogy az a valaki még él-e vagy már nem.  Számomra a filmezés folyamata sokszor működik terapeutikusan, a kamera pedig nagyon sok szempontból tud katalizálni, akárcsak ebben a filmben. De nemcsak a dokumentumfilmekben, hanem a részvételi filmezésben is erősen megjelenik ez. A rendezés mellett workshopokat tartok, elsősorban gyerekeknek, melyeknek célja, hogy a kamera és maga a filmezés feloldja a csoportközi sztereotípiákat és a csoporton belüli konfliktusokat. 

D. A.: Jelenleg három projekten dolgozom. 2018-ban az Inkubátor programban nyertünk támogatást a Nem haltam meg című filmre, ami egy nagyon sikeres életet élő galerista küzdelméről szól a hasnyálmirigy rákkal. Igazából a téma egy picit hasonlít az Anyáim történetéhez teljesen más aspektusból, de annyiban mindenképpen, hogyan tekintünk önmagunkra, mi határoz meg, és hogy milyen nehéz munka a szembenézés. Dolgozom egy Kassák Lajosról szóló mozi portréfilmen, ami szlovák–magyar koprodukcióban készül, illetve 2012 óta forgatok egy anyával és a lányával, ami egy hosszú távú dokumentumfilm lesz a társadalmi kitörés lehetőségeiről, illetve lehetetlenségeiről. 

Az interjú eredetileg a Business Class Magazin 2021/4. számában jelent meg. Ha szeretné megvásárolni a lapot vagy előfizetne rá, akkor azt megteheti a Dimagon keresztül.