Nyáry Krisztiánnal, a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatójával az irodalmi kanonizációs folyamat megváltozásáról, a személyes találkozások szerepéről, valamint saját műveiről és a lánya irodalmi debütálásáról beszélgettünk.

Mik a trendek a könyvpiacon, különös tekintettel a szépirodalomra?
A szépirodalomra jó idők járnak. Magyarországon az eladott szépirodalmi művek száma – beleszámolva minden fikciós történetet a népszerű, bestseller típusú szórakoztató irodalomtól magasirodalomig – ha kismértékben is, de évről évre növekszik. Világjelenség, hogy az ismeretterjesztő műfaj nagyobb nehézségekkel néz szembe, mert az interneten sok mindent meg lehet találni, de abban a szegmensben is nagyon szép dolgok jelennek meg. Összességében a tavalyi év is kiváló volt a könyvkiadásban. Persze egy picike piacról beszélünk, a magyar nyelv önmagában behatárolja, hogy nem lehet milliós példányszámban könyveket eladni. De üzletileg is moderált, jó korszakot élünk, és esztétikai alapon nézve is nagyon jó időszaka van a magyar irodalomnak.

Elmúltak azok a piaci zavarok, amelyeket a néhány szereplő körüli kavarodás okozott a könyvpiacon?
Ez nagyon tanulságos dolog, mert itt az egykori piacvezetőről, az Alexandráról van elsősorban szó, bár más problémák is akadtak. A könyvpiacon mindenki attól félt, hogy ha az Alexandra bedől, akkor az magával ránthatja az egész piacot, és ezért nagyon sokáig a versenytársak finanszírozták azt, hogy egy nem feltétlenül prudens, és a piaci szabályszerűségeket nem mindenben követő piaci szereplő tovább tudjon működni. Amikor mégis eljött az igazság pillanata, akkor kiderült, hogy ez még mindig egy intakt módon funkcionáló versenypiac, és önmagában a verseny megoldott egy csomó mindent. Voltak persze fájdalmas időszakok, és olyan piaci szereplők, akiket a bennragadt készletek vagy tartozások rosszul érintettek, de fél éven belül azok a boltok, amelyeket piacképesen lehetett üzemeltetni, újranyitottak más bérlőkkel. Az a félelem, hogy a könyvek nem fognak eljutni az olvasókhoz, nem igazolódott be, a verseny megoldotta. Kicsit hosszabb ideig tartott, amíg erre a könyvkiadás is reagált, de azt lehet mondani, hogy a legrosszabb várakozások messze nem igazolódtak be, és egy év alatt helyreállt a piac. Azoknak, akik azt mondták, hogy állami beavatkozás kell, mert különben szörnyű kataklizma következik be, szerencsére nem lett igazuk. Én azt gondolom, hogy rontott volna a helyzeten, ha még az állam is beavatkozik, mert abból nem sok jó szokott kisülni.

A piacon túllépve: mi a helyzet a szerzőkkel? Feltűnnek-e új tehetségek, és ők piacképesek-e?
A könyvkiadás mindig is egyszerre volt üzleti megfontolás által vezetett piaci tevékenység és a kulturális intézményrendszer része. A könyvkiadónak és -terjesztőnek az a dolga, hogy az adott irodalmi alkotás és az olvasó között hidat képezzen. Megtalálja hozzá a csatornát, felhívja a figyelmet, hogy létezik egy ilyen szerző, és a gondolataiért esetleg még pénzt is érdemes adni. Ez ugyanúgy működik kétszáz éve, amióta könyvkiadás van Magyarországon. Ami változik, az a minket körülvevő közvetítő környezet. Régebben nagyon nagy szerepe volt például a hagyományos médiának abban, hogyan jutott el egy fiatal szerző az olvasóihoz. Egy prózaíró vagy költő művei először megjelentek, mondjuk, egy egyetemi lapban, majd a megyei lapban, egy idő után az Élet és Irodalomban, és utána lehetett kötete. Amire odáig eljutott, olyan kanonizációs folyamaton ment keresztül, hogy amikor belépett valaki a könyvesboltba, és levette a polcról, akkor tudhatta, hogy az valami érték. Lehet, hogy nem találkozik az ő ízlésével, de már átment bizonyos szűrőkön. Ez a külső szűrő a versenypiac megjelenésével megszűnt, bárkinek lehet verseskötete vagy regénye, és a könyvesboltokba is bekerülhet. Az olvasó viszont nem lehet benne feltétlenül biztos, hogy értéket kap. Tízszer annyi cím jelenik meg Magyarországon, mint a rendszerváltás előtt, csak épp negyede-ötöde az összpéldányszám. Nagyobb a változatosság, és sokkal kisebb példányszámok vannak, ezért sokkal több ingernek és választási lehetőségnek van kitéve az olvasó. Így változott a könyvkiadók szerepe is, hiszen fel kell hogy hívják a figyelmet a művekre, főleg első kötetes szerzők esetében. Egy idő után a szerzőnek lesznek törzsolvasói, akik várják a következő kötetét, rájuk alapozva már könnyebb a könyvkiadás. De mindig vannak friss szerzők, és mindig van olyan közöttük, aki megtalálja a közönségét. Nem biztos, hogy mindig ugyanazok, akiket a kritikusok is javasolnának, de a piac az olvasók várakozásaitól is függ.

 

Milyen csatornákat lehet használni a könyvek népszerűsítésére?
A könyvkereskedelem is olyan egy kicsit, mint minden más kereskedelmi tevékenység: hol van az a könyv a könyvesboltban, elég figyelemfelhívó-e a borítója, és azt üzeni-e, ami a könyvben van? Ami az elmúlt évek újdonsága, hogy megszűnt a hagyományos média, nincsenek irodalmi műsorok a rádióban, televízióban, vagy nagyon kevés. A közmédiában egyáltalán nincsenek ilyenek. Ha behívnak egy riportműsorba egy szerzőt, azt főszabályként közéleti kérdésekről kérdezik, és nem a műveiről. Nincsenek versmellékletek a napilapokban, a folyóiratok elérése is jelentősen csökkent, úgyhogy a könyvkiadóknak mindenfélét ki kellett találniuk, nem csak Magyarországon. Picit olyan a helyzet, csak sokkal kevésbé fájdalmasan, mint amilyen a zeneiparban volt tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor bedőlt a CD-piac. Ennek az a pozitív hatása volt, hogy újra feléledt a klubkultúra, amire a 90-es években nem volt szükség, mert a lemezeladások hozták a pénzt. Utána már kis létszámú közönség előtt is meg kellett mutatniuk magukat a zenészeknek, mert a közvetlen találkozásokból lesz a törzsközönség. Ugyanez van az irodalomban is, újra fontosak lettek a közvetlen találkozások. Ezt a helyet (az interjú a Magvető Café-ban készült – a szerk.) is azért hoztuk létre, hogy írók és olvasóik többször tudjanak személyesen találkozni, és majdnem mindennap vannak irodalmi rendezvényeink. Ilyen dolgokat kell kitalálniuk a könyvkiadóknak, ami részben nagyon izgalmas, másrészt pedig azt mutatja, hogy egyre fontosabb a kommunikáció szerepe abban, hogy egy író felhívja magára a figyelmet, tudjanak arról, hogy műve jelent meg. Mindeközben maga a könyvkiadás elég konzervatív dolog, ugyanúgy működik, mint Petőfi Sándor idejében: van egy kézirat, az eljut valahogyan a könyvkiadóhoz, amely varázsol vele valamit, és lesz belőle egy könyv a könyvesboltban. Én ezt a kettősséget szeretem benne a legjobban. Maga a könyv mint tárgy alig változott: majdnem olyan, mint Gutenberg idejében, legfeljebb a mérete kisebb. Gondoljunk bele, hogy az olyan fiatalabb találmányok, mint a telefon vagy a zenelejátszó eszközök már felismerhetetlenül megváltoztak az eredeti verziójukhoz képest, a könyv viszont valami olyat tud, amit más technológiai újítások nem. Abban viszont minden évben meg kell újulnunk, hogy hogyan tudatjuk az olvasókkal, hogy van egy könyv.