Karafiáth Orsolya Amikor a mama lelegelte a papa haját című, négyrészes sorozatának első könyvét nemrégiben megjelentető író-költővel a kamaszkorról, a lázadásról, a készülő könyveiről és a nőiségről beszélgettünk.

Alig pár óra alatt elolvastam a legújabb könyvedet, a nagyon vicces című Amikor a mama lelegelte a papa haját prózafüzért. Nekem tetszett, a szakma és a kritika mit szól hozzá? 

Nem foglalkozik velem túl sokat a kritika, recenziók persze mindig jelennek meg. Az olvasói visszajelzések nagyon pozitívak, sok személyes történetet kaptam akár postán is fotókkal, aminek örülök, mivel megvalósulni látszik az a koncepció, amelyet kigondoltam a családi albumokkal kapcsolatban. Sokan tekintik úgy, mintha a saját múltjuk, családtörténetük fényképalbumát lapoznák fel, és szívesen meg is osztják velem a történeteiket személyesen, vagy akár a Facebookon is.

Bevallom, eleinte féltem ettől az egésztől, mert a könyvet megelőzték az internetes publikációk, amiket nagyon szerettek, viszont sokat hezitáltam, hogy ezeket a történeteket, amiket már egy éve írok, miképpen szerkesszük könyvvé, mi kerüljön bele, hiszen annyi téma előkerült: szerelem, veszteség, gyerekkor. 

 

Hogyan illeszkedik ez a darab a függéstrilógiába, amelynek eddig két részét, a Kicsi Lilit és a Szirént olvashattuk? Fogalmazhatunk úgy, hogy ez egy spin off?

Az Amikor a mama egy négykötetesre tervezett sorozat első része, amelynek Történetek lesz az alcíme, ennek Történetek a felnövéshez. Közben készül a trilógia harmadik része is.

Hogyhogy nem azzal folytattad? 

A Szirén után azt éreztem, hogy vákuumba kerültem. Nagyon sokat beletettem önéletrajzból, érzésvilágból, és úgy tűnt, hogy ebből a témából van még bennem, és szeretnék vele dolgozni, akkor még nem tudtam belekezdeni a harmadik részbe. Valahogy megrekedtem, verseket sem tudtam írni egy ideig.

Azt éreztem, hogy kell egy olyan év, amikor csak magamra figyelek.

Ekkor kezdődött a 365 napos Facebook-családblogtörténetek posztolása. Végigírtam az évet, összesen 2 millió 200 ezer karaktert tettem közzé, 365 történetet, amelyekből ebbe a könyvbe most 72 került be. Ezzel aztán átszakadt a gát: lesz ifjúsági regényem, verseskötetem, regényem. 

Szerinted miért nem tudtál egy ideig írni?

Pszichés oka volt. Ki kellett nyitnom olyan dobozokat, amelyeket addig elzárva tartottam. Mindig azt mondtam, hogy semmire nem emlékszem a múltamból, a gyerekkoromból, nem nyitottam ki a naplóimat, levelezéseimet, féltem tőlük. De ez alatt az egy év alatt mindennap magam után nyomoztam. Még ha gyötrő is volt időnként, akkor is kényszerítettem magam, hogy gondolkodjak rajta, hogy mi következik az egyes történetekből, mi a magjuk, mi az, ami ezekből hasznos, megosztásra érdemes. Kényszerítettem magam, hogy újra átéljem a múltat, és persze kiderült, hogy szinte mindenre emlékszem.

Történetek a felnövéshez – de miért éppen ezt választottad első tematikának? 

A gyerekkor egy nagyon izgalmas terep, mert a korai élményeink a mában is mozgatnak bennünket, visszahatnak ránk. Ma is annyira tudom, hogyan viszonyultam gyerekként bizonyos élethelyzetekhez, emberekhez, a félelmeimhez.

Nem volt nyomasztó ez a feltáró, újrarendező munka?

Felszabadított. Egészen elvesztem benne külsőleg és belsőleg is, most kezdem újra összeszedni magam. Valahol félúton jöttem rá, hogy megtanultam kezelni a múltkutatás érzelmi ciklikusságát, egy idő után tudtam, hogy mikor jönnek el a sötét pillanatok, amelyek lehúznak, de tudtam azt is, hogy utána megint minden jó lesz, hiszen kiismertem ennek a mechanizmusát. Volt, hogy ismételgettem egy-egy gondolatot, hogy megszokjam, és tudjak vele dolgozni.  

Mit őriztél meg a valóságból, és mi lett végül fikció? 

Írás közben már csak alapanyagként kezelem a történeteimet, csak az érdekel, hogy hova fut ki, és mi a jelentősége, az üzenete. Volt egy-két dolog, ahol csak azért is megtartottam a valóságot, pedig tudtam, hogy nem lényeges, vagy éppen még gyengíti is a történetet. Elekes Dóra szerkesztőm ki is húzott dolgokat, amiket én visszatetettem, mert számomra mégis nagyon fontos volt.

Mennyire voltál átlagos kamasz?

Tipikus kamaszlány voltam. Anyám mondta ki egyszer, hogy „Na, kezdődik a kamaszkori lázadás”, amit kikértem magamnak, mert az én szememben a lázadásom a feltörekvő igazságérzet megnyilvánulása volt. Egy diszfunkcionális családban persze a lázadás is máshogy megy végbe, a kamasz nem azzal tud lázadni, ha iszik vagy bulizik, mert az már-már megengedett. Számomra ez befordulással járt, elkezdtem foglalkozni a saját álmaimmal. A komolyodás és az énkeresés lett az én lázadásom. A gimiben különlegesnek számítottunk a barátnőimmel, akik hozzám hasonlóan torz családokból jöttek.

Állandóan irtó komoly könyveket olvastunk, amelyeket néha nem is igazán értettünk. Filmklubokba, tárlatokra jártunk, operabérletünk volt. Akkoriban úgy becéztek, hogy a „zsákbavarrott”, a ballagásomra kaptam is egy csomag répát az alsós évfolyamtól, búcsúképp. Akkor már nagyon puritán életet éltem, húst sem ettem.