HATALOMMÁNIÁSOK A TÉVÉBEN – A DROGCSEMPÉSZ, AZ ELNÖK ÉS A PÁPA
„A HÁBORÚ CÉLJA A BÉKE”
amelynek ő diktálja a feltételeit, amelyben saját maga rendelkezhet minden felett és mindenki feltétlen híve egész életművének, még akkor is, ha ez nem több egyszerű kokaincsempészetből terrorizmusba forduló öncélú pénz- és hatalomhajhászásnál.
Ha valamit érdemes kiemelni a Narcosszal kapcsolatban, akkor az a sorozat 80-as, 90-es évek kolumbiai társadalmának ábrázolásmódja. Ez egy igen bonyolult időszak volt egy igen összetett problémával, amelyért egyaránt felelős a történet valamennyi szereplője: Pablo Escobar, a kolumbiai kormány és természetesen az Amerikai Egyesült Államok kormánya is. A Narcosból visszaköszönő „tisztességes” ábrázolásmód olyasmi, amivel az amerikai filmkészítés régóta tartozott (és a mai napig tartozik) Kolumbiának, az évtizedeken át terjesztett drogos propaganda után, amelyet – a valóságot teljesen mellőző – több száz silány akciófilmmel hirdetett. A Narcosban a karakterek komplexitása, bonyolult összefüggéseikben, sokkal fontosabbá válnak, mint a nagy robbantások és lövöldözések.
.png)
„MI CSINÁLJUK A TERRORT!”
„Nem adjuk meg magunkat a terrornak. Mi magunk csinálunk terrort” – összegzi Francis Underwood (Kevin Spacey) a House of Cards (magyarul Kártyavár) című sorozat negyedik évadának utolsó jelenetében, a tőle megszokott szuggesztív előadásban mindazt, amit a következő évadtól várhatunk. Ha Escobarnak ott volt a hacienda és a több száz luxusvilla, a Netflix másik negatív hőse, Underwood sem éri be kevesebbel a Fehér Háznál. A külügyi székről
lecsúszó, hataloméhes és ambiciózus nyakkendős fehér cápa a legnagyobb tétre hajt: gondosan eltervezi, hogyan válhat Amerika elnökévé. Ebben segíti hű társa és egyedüli bizalmasa, a felesége, Claire (Robin Wright). A négy évad azonban nem csak arra mutat rá, mennyire könnyen manipulálható a politikai elit és mennyire korrumpálható a washingtoni világ, de arra is, hogy Underwood meneteléséhez és a hatalom megtartásához egyre piszkosabb eszközökre, egyre több titokra, egyre súlyosabb áldozatokra van szükség, míg végül nem marad más, csak előre menekülni, vagy végleg elbukni. A machiavellizmust megtestesítő Underwood egy pillanatra Clairt is elveszíti, de egy alelnök-jelölti poszt még egyszer, utoljára lojalitásra készteti a „csak feleség” és „csak first lady” szerepből minduntalan kitörni vágyó társat.
A House of Cards – már az eredeti brit könyv és a belőle készült amerikai sorozat is – természetesen a politika legrosszabb vonásait nagyítja fel, a politikai cinizmust járatja csúcsra. Ebben a rendszerben azonban hitelesen építkezik: ilyen romlott és végtelenül célorientált szereplők a valóságban is léteznek. Az eredeti brit regénytrilógia szerzője, Michael Dobbs befolyásos konzervatív politikus, korábban Margaret Thatcher és később John Major mellett is tevékenykedett, volt tanácsadó, szövegíró, dolgozott a pártban és a kormányban is. Többször elmondta, hogy Francis Urquhart (az amerikai változatban: Frank Underwood) alakját valós politikai szereplőkből gyúrta össze.
„SENKI SEM SZERET ENGEM”
Mondja Lenny, az ifjú pápa, majd hozzáteszi: „Épp ez az, ami miatt felkészültem az aljasság minden fajtájára, mindenkitől.” Gyermeki érzékenység, egy adag apa- és istenkomplexus, egy csipetnyi hitetlenség és radikális nézetek jellemzik Paolo Sorrentino Az ifjú pápa című sorozatát, amely tabudöntögetően szól az egyházról és a Vatikán 
világáról a fiatalon pápává választott amerikai árva, Lenny Belardo (Jude Law) szemén keresztül.
Vajon milyen tévésorozatokat készítettek volna az európai filmművészet múltjának nagy alakjai, ha szabad kezet kaptak volna az ötleteik megvalósításához, és ha már az ő idejükben is olyan presztízs és minőség járt volna együtt a tévés produkciókkal, mint manapság? Most épp annak vagyunk tanúi, hogy a jelen filmvilág nagy rendezői egymás után próbálják ki magukat a sorozatok világában – ha úgy tetszik, megjelent a filmművészet a kisképernyőn is. Ennek a folyamatnak pedig fontos állomás Az ifjú pápa, amit az európai mozi jelenleg tán elsőszámú, pályája csúcsán lévő, Oscar-díjas alkotója, Paolo Sorrentino (A nagy szépség, Ifjúság) valósíthatott meg, teljes alkotói szabadsággal.
Paolo Sorrentino sorozata – ezek után nem meglepő módon – olyan, mint egy Sorrentino-film, azaz gyönyörű beállításokban tobzódó, gondosan kimunkált, egyszerre lírai és filozofikus, emlékezetes figurákkal és csodás pillanatokkal teli művészi gondolatkísérlet. Közben pedig sorozatként is kiválóan működik: nagyobb ívű történetet mesél el (ha nem is a szokásos dramaturgiai ívek mentén), részletgazdagabb világot teremt, több szereplőt és történetszálat mozgat. A gondolatkísérletének tárgya pedig egy fiatal amerikai pápa, akit teljesen váratlanul választanak meg egyházfőnek, és aki teljesen másképp viselkedik aztán, mint az bárki várná – beleértve minket, nézőket is.
Olvassa el a teljes cikket a Business Class Magazin ÉLENJÁRÓK című lapszámában!
Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!
A szerző
