Home»Kult»Az alkotás csúcsán – Az Aranyélet készítőinek őszinte vallomásai

Az alkotás csúcsán – Az Aranyélet készítőinek őszinte vallomásai

2
Shares
Pinterest Google+

Once in a lifetime – ezt jelentette Mátyássy Áron és Dyga Zsombor rendezőknek, valamint Marosi Gábor vezető operatőrnek elkészíteni az Aranyélet évadait. A befejezés után a forgatás nehézségeiről, társadalomkritikáról, sorozatgyártásról, kedvenc pillanatokról beszélgettünk, és arról, hogy a sorozat milyen szerepet töltött be az életükben. Mint egy giga nagy karácsonyi ajándék – ilyen volt az Aranyélet belülről.

Egy sajtóvetítés keretében megnézhettük az Aranyélet harmadik évadának első négy részét. Ti mennyire érzitek jól sikerültnek a befejezést?
Dyga Zsombor: Gigászi munka volt, ezért most kíváncsian várjuk a fogadtatását, a reakciókat, az élményeket.

Mátyássy Áron: Az összhatásra vagyunk kíváncsiak, mind tartalmi, mind vizuális vagy megvalósítási értelemben. Én nagyon élveztem, hogy vidékre tudtunk menni, és szerintem nagyon jó arányban sikerült vegyíteni az első évad társadalmi kérdéseit és a krimi vonalat, ami a második évadban talán kicsit túlsúlyba is került. Ebben az utolsó évadban ugyanakkor a legmegfelelőbb arányban keveredett ez a két jellemző, így a kriminek társadalmilag is releváns tétje lett. Már nem egy családon belüli bosszú dominál, hanem egy korrajzzá tágul a látótér. Szerintem ezért szeretik ezt a sorozatot, mert kicsit a mai Magyarország portréja. És ez ebben az évadban jól párosult a krimivel, és azt várjuk tőle, hogy megmutassa, jók voltak-e a megérzéseink, hogy ez működik, és igazunk van-e, hogy mi szeretjük. Ha a közönség is így érzi, akkor sikerült megtalálnunk a közös hangot.

Általános vélemény a sorozattal kapcsolatban, hogy Magyarországnak állít görbe tükröt. Görbe tükör ez a harmadik évad, vagy inkább tükör? Hiszen igen áthallásosra sikeredett.
Á.: Tükrökben a Gábor van otthon. (nevet)

Marosi Gábor: Igen, mindenképpen egy tükör, de ahogy minden film, ez is összefoglal és sűrít, és ilyen értelemben görbe tükör is. De a legfurcsább mindig az volt, amikor az élet utolért minket. Gyakran előfordult, hogy amit a forgatókönyvírók megírtak, és amit mi még vad ötletnek gondoltunk, az menet közben valósággá vált, sorra születtek róluk az újságcikkek… Azt hiszem, néha még mentegetőznünk is kell majd, hogy nem az életből kölcsönöztük ezeket az ötleteket, hanem már jóval előbb kitaláltuk őket.

A második évadhoz viszonyítva kissé akciószegényebb évadot ígért Krigler Gábor a set visit napi beszélgetésünkben, de már az első négy részben is volt bunyó, felboruló lakókocsi, ereszcsatornás leereszkedés, tehát unalmasnak semmiképpen nem mondanám ezt az évadot. Az idén mi volt kihívás számotokra?
ZS.: Az elmúlt négy évben nekünk az jelentette a folytonos küzdelmet, hogy hogyan tudjuk önmagunkat felülmúlni, és hogyan tudja az egyik évad túlnőni az előzőt, és még jobbá válni. A forgatókönyvírók ezt a harmadik évadot sokkal karaktercentrikusabbá tették, és ezért úgy is beszélünk róla, mintha eltűntek volna az akciók, pedig valójában nem ez történt, csak sokkal inkább az viszi a cselekményt, ami a karakterek között történik. Az idei legnehezebb feladat talán a tisztánlátás volt. Egy játékfilm esetében is eljut az ember az utómunka során oda, hogy már annyira benne van a történetben és a filmben, hogy már nem képes kívülről látni. Valójában ez a mi dolgunk, de két évad után a harmadiknál már tényleg sokszor jelent meg az a küzdelem, hogy elméletileg működik, elméletileg jól, de már annyira elfogultak vagyunk, hogy sokkal kevésbé lehetünk abban biztosak, hogy milyen is a végeredmény.

Fontos szempont a megvalósítás során, hogy ne legyetek önismétlőek?
ZS.: Persze, ez is szempont, bár inkább arra figyeltünk oda, hogy az adott jelenethez mi szükséges, mi meséli el a legjobban a történetet, mi ábrázolja a legjobban szereplőink lelkiállapotát, és ennek mentén próbáltunk vizuális és filmnyelvi megoldásokat találni és alkalmazni.

Á.: Az évek során, ahogy összeszokott a stáb, úgy egyre nagyobb dolgokat mertünk bevállalni. Például a második évadban forgattuk a csatát, ahogy mi neveztük, vagyis azt a négynapos lövöldözős-leszámolós jelenetsort, amelyet Zsomborék vettek fel, és amely egy vízválasztó volt a produkció életében. Ez után úgy volt vele a stáb, hogy most már bármi jöhet. Az első évadban valószínűleg még nem ezt éreztük volna. Ami valóban rendkívüli lehetőség volt számunkra, hogy olyan eszközöket használhattunk, és olyan megoldásokat találhattunk ki vizuálisan, amiket magyar játékfilmben – legalábbis a mi tapasztalataink szerint, hiszen mindketten rendeztünk már több nagyjátékfilmet – még nem volt lehetőségünk.

Gyártási értelemben vagy inkább megvalósítás szempontjából voltak meg ezek a lehetőségek? Vagyis pénzen vagy vagányságon múlott?
ZS.: Ez gyártási kérdés, a kreativitásra mindig is készen álltunk.

G.: Is-is. A lakókocsis jelenetnél például volt egy erős vizuális ötletünk, amit a gyártás támogatása nélkül nem tudtunk volna megoldani. Ehhez le kellett gyártatnunk egy külön forgatószerkezetet, és a kamerák számára spéci lukakat fúrattunk a lakókocsi oldalába.

Á.: Gyártási is, és kreatív kérdés is. Filmesként az ember megszokja, hogy mindig rácsapnak a kezére, ha merészet próbál álmodni, ezért egy idő után már nem is gondolkozik, mert arra számít, hogy az elképzelése úgysem kivitelezhető. Ez viszont ennél a sorozatnál inverz módon működött. Arra a kérdésre, hogy „Lehet még azt is?”, „Persze hogy lehet!” volt a válasz. Ennek következtében jöttek az egyre merészebb ötletek. Például amikor Krigler Gábor azt mondta, hogy azt, amikor Mira lemászik egy esőcsatornán, egy vágás nélküli snittben képzeli el. Jellemzően ez a mondat nem szokott elhangzani, hanem inkább azt halljuk, hogy „Valahogy okosba oldjátok meg!”, vagy hogy ”Nem lehetne, hogy inkább az alagsorból másszon ki?”. Egy rendezőnek ez jelenti az igazi kihívást, hogy megoldjon egy feladatot, és azon gondolkozzon, hogyan mutassa be mindezt a leglátványosabban és leghitelesebben. Persze egy ilyen megvalósítás költségekkel is jár, amihez felvázoljuk a technikai igényeket, mint például jelen esetben a ház kialakítása, az utca lezárása a forgatás idejére. Megéri ezekbe fektetni, mert különleges hangulatot és filmélményt kölcsönöz, amire később is lehet emlékezni, és amit lehet emlegetni. Emlékszem, hogy az első évadot még azzal a berögzült megközelítéssel kezdtem forgatni, hogy minél költségkímélőbb és -hatékonyabb legyen egy-egy jelenet.

ZS.: Nagyon-nagyon fontos, hogy volt pénz, de ez csak a siker fele. A másik fele, hogy voltak ötleteink, amelyekre a producerektől és az HBO-tól nem az a válasz jött, hogy nem, hanem megértették, hogy mi a célja, hogy erre áldozni kell, és a legfontosabb, hogy megértették, hogy erre érdemes áldozni. Az itthon is elő szokott fordulni, hogy valakinek hirtelen lesz pénze filmet készíteni, az viszont nagyon ritka, amikor egy producerrel egy rendező úgy tud leülni, hogy nem arról kell beszélnie, hogy hogyan ne forgasson le valamit, hanem arról, hogy hogyan lesz úgy leforgatva, hogy az a lehető legjobb legyen a filmjének. Partnereket találtunk arra, hogy valóban mozifilmet tudjunk mesélni.

Mennyi idő volt a harmadik évad előkészítésére?
G.: Ez volt a leghosszabb az előző két évadhoz viszonyítva. Részben a több évszak, másrészt a vidéki forgatás okán, hiszen sokkal több helyszínt kellett megnéznünk és megtalálnunk, ami több időt igényelt.

ZS.: A csodálatos a filmezésben, hogy amikor valami baj van, és arra kényszerülünk, hogy azt megoldjuk, mégsem kompromisszumok útján kell megtalálnunk a megoldást, hanem úgy, hogy az még a film javát is szolgálja. Így volt ez például az eredeti elképzeléssel is, amely szerint a harmadik évad a Balatonon játszódott volna, de mégsem működött, és így egy fejvesztett rohanás közepén tulajdonképpen három nap alatt a játéktér lecserélődött a Dunakanyarra. És azt hiszem, mind nagyon boldogok vagyunk, hogy ez történt, mert sokkal izgalmasabb vizuálisan ez a világ, ráadásul sokkal unikálisabb és kihasználatlanabb is. Ezek a kritikus helyzetek sokszor tényleg egy jobb megoldáshoz vezettek a forgatás során.

Á.: És mindehhez persze kellett egy HBO, amely egy nagyon érdekes szervezeti egység, mert a hierarchia tetején nem egy producer vagy egy igazgató helyezkedik el, hanem maga a film, a produktum, és minden ennek van alárendelve. És ha rájönnek, hogy a történet, amelyet el akarnak mesélni, sokkal jobban működik ezen a helyszínen, akkor átteszik oda, annak minden nehézsége ellenére. Nem számít, hogy eredetileg hova álmodták meg az írók. A nyitottság és a folyamatos párbeszéd miatt lehetett megtenni azt is, hogy félidőben lecseréljék az egész helyszínt.

Említettétek, hogy fontos volt, hogy összeszokjon a stáb. Ti mikor szoktatok össze?   Gábor és Zsombor például több filmet forgatott már együtt korábban, és sok epizódot „keresztbe” rendeztetek, vagyis a blokkosított forgatás következtében minden epizódban akad olyan jelenet, amelyet a másik rendező készített. Ezt a közös munkát hogyan tettétek gördülékennyé?
ZS.: Az első évad első hónapjában összecsiszolódtunk, és azóta teljesen magától értetődően, probléma- és feszültségmentesen dolgozunk együtt Árcsival (Mátyássy Áron rendező – a szerk.).

Fontos az, hogy két rendezője legyen a sorozatnak?
Á.: Igen, ennek alapvetően gyártási okai voltak. Annyira hosszú maga a forgatás és az azt követő utómunka is, hogy egy rendezővel ezek ideje megduplázódna.

ZS.: Ez főként az első két évadban volt probléma, hogy éppen befejeztük a vágást, és már adásba is került a sorozat. Most azért sokkal több időnk volt, de ki is használtuk.

Á.: Magyarországon, vagy mondhatnám akár, hogy ebben az arthouse világban sokszor előrébb van egy rendező stílusa vagy a személyisége, a történetmesélési módszere, mint maga a történet. Az Aranyélet esetében viszont volt egy kész sztori, amelyet az HBO velünk képzelt el filmé tenni. Vagyis a sztorit kellett megvalósítanunk, a megállapodás tárgya valóban az volt, hogy mi elmeséljük a forgatókönyvet, amit ők letettek elénk. Nekünk mindig a forgatókönyv érdekeit kellett néznünk, és ezért mi magunk is egy jól működő gépezet részei voltunk, de maga a gépezet nagyon is elvárta tőlünk, hogy kreatívan megvalósítsunk, ne pedig csak lebonyolítsunk. Én nagyon élveztem ezt a fajta munkát, mert egy magyar játékfilmben sokkal magányosabb az ember. Itt nemcsak a kreatív stáb akart valami nagyszerűt létrehozni, ahogy az egy saját filmre sokszor jellemző, hanem 150 ember folyamatosan ezért dolgozott.

Rendezőként az utóbbi pár évben mindketten a televíziós sorozatok felé vettétek az irányt. Ez mennyiben alkotói elcsendesülés most a karrieretek szempontjából, és mennyire tekinthető egyenrangú munkának ez a sorozat a korábbi filmjeitekkel?
ZS.: Nekem lassan jönnek össze a játékfilmek, és addig minél személyesebb és izgalmasabb feladatokat keresek. Viszont sajnos simán esélyes, hogy a következő húsz évben még egy ilyen produkcióban már nem fogunk részt venni. Az Aranyélet valódi prémium munka és kihívás volt, és az első naptól úgy dolgoztam benne, mintha életem legszemélyesebb saját játékfilmjét készíteném. De büszkén mondhatom, hogy mindannyian így voltunk vele. Szíve-lelke, vére-verejtéke benne van 150 tökös filmkészítő embernek.

Á.: Szerintem az Aranyélet megugorja azt, amit a hazai szerzői filmesek talán évtizedenként egyszer tudnak. Ami idehaza zajlik, vagy amit társadalmi lelkiállapotnak nevezünk, arról például nagyon óvatosan beszélgetünk csak, és nagyon fontos vállalása az HBO-nak az, hogy ilyen sorozatot írt. És azt se felejtsük el, hogy magára a sorozat műfajra is egyre nagyobb igény van. És ezek már nem azok a sorozatok, mint amiken régebben fanyalogtunk. Nekem egyébként mindig jobb érzés volt sorozatot rendezni, mint játékfilmet, sokkal mélyebbre lehet menni a karakterekben, mert több játékidő van arra, hogy megismerjünk valakit, és sokkal szebben ki lehet dolgozni a történetet is.

G.:
Vizualitásában ez a sorozat nem marad el a játékfilmtől, ugyanakkor a hosszabb játékidő teret ad olyan kifejtésekre és megoldásokra, amilyeneket szűkebb keretek között nem lenne lehetőség megvalósítani. Éppen ezért válik nemzetközi trenddé a sorozatkészítés, és persze a -fogyasztás is, mert itt már olyan színvonalon kerül a néző elé a történetmesélés, ami kielégítőbb és élménydúsabb hatást jelent. Külföldön, a tengerentúlon annyira népszerű lett a műfaj, hogy már A listás színészek vállalnak sorozatszerepeket.

A teljes interjút olvassa el a Business Class Magazin SVINDLEREK című lapszámában! Fizessen elő nyomtatott vagy digitális formában!

Előző cikk

„Lehet-e tisztességesen élni ma Magyarországon?” – Az Aranyélet mellékszereplői

Következő cikk

Ezért megérte hazajönni – Külföldi magyarokkal erősödött az Aranyélet írói csapata a befejező évadra