Az óraipar elmúlt 250–300 éve kifejezetten tartalmasan telt. A kulcsos felhúzású zsebóráktól eljutottunk a GPS-vevős, rádiószinkronizálós, napenergiával működő sokfunkciós karórákig. Egy könyvet meg lehetne tölteni az óraipar technológiai történelmével, igyekeztünk azonban rövidebben, tömörebben átvenni a legfontosabb eseményeket.

A kulcs nélküli felhúzás megoldása

Jean Adrien Philippe 1842-ben alkotta meg a kor egyik legjelentősebb óraipari fejlesztését, a felhúzókoronát. Eddig – és egy darabig még ez után is – egy zsebórát úgy kellett felhúzni, hogy a szerkezethez készített kulcsot a tok hátulján lévő nyílásba helyezték, és a kulccsal felhúzták a főrugót.
Ez abból a szempontból mindenképp macerás volt, hogy a kulcsot nem veszíthettük el, és egy rövid utazásra is magunkkal kellett vinni. A felhúzókorona éppen ezt váltotta ki. A különálló kulcsot integrálta az óra szerkezetébe. Innentől kezdve az óra részének tekinthető koronával húzhattuk fel az órát.

Az első automata felhúzású óraszerkezet

Abraham-Louis Breguet neve többször is előkerül, hiszen ő az óraipar egyik legfontosabb úttörője, számos fejlesztés, szabadalom fűződik a nevéhez. Ilyen például az automata felhúzás is. Ennek lényege, hogy nem kulccsal – vagy 1842 után a felhúzókoronával – kell felhúzni egy óra főrugóját, hanem ez megtörténik magától: egy lengősúly mozgás hatására egy áttételrendszeren keresztül felhúzza a főrugót.

Bár Breguet már 1775–1780 között kifejlesztette ezt a technológiát, jó darabig nem terjedt el a használata, arra az 1930-as évekig kellett várni.

Svájci horgony-gát szerkezet

Amikor a mechanikus óránkat halljuk „tikk-takkolni”, akkor valójában ezt a horgony-gát szerkezetet halljuk működni. Egy brit órásmester, Thomas Mudge az 1750-es években indult el ezen fejlesztés irányába, ezt Breguet 1787-ben fejlesztette tovább, és 1800-ban George Savage formálta közel véglegesre. A huszadik században az órák már szinte száz százalékban svájci horgony-gát szerkezettel működtek.

A tourbillon

A svájci horgony-gát szerkezet érzékeny volt a gravitációra és az ebből adódó pozicionális hibákra, eltérésekre. Egy mechanikus óraszerkezet pontossága a legtöbb esetben ugyanis a szerkezet aktuális pozíciójától függött, tehát hogy fektetve, döntve vagy állítva tartják-e. Mivel a zsebórákat többnyire a mellényzsebben vagy a zakó belső zsebében, állítva hordták, érdemes volt ebben a pozícióban megfigyelni a billegőre – a gátszerkezet egy alkatrészére – ható erőket.

A gravitációs erő hatásának következtében kialakuló járáseltérésre fejlesztette ki Breguet a tourbillon gátszerkezetet, amelynek lényege, hogy a billegő egy külön konzolra illesztve körkörös mozgást végez. Míg a billegő folyamatosan dolgozik, a tourbillon kerete egy perc alatt tesz meg egy kört. Azáltal, hogy a megtett kör során a gátszerkezet mindig más pozícióban áll, ki lehetett egyensúlyozni a gravitáció okozta jelentős járáseltérést.

Aki igazán népszerűvé tette a karórát

Az nem más, mint Louis Cartier. A kor jeles ékszerésze jó kapcsolatot ápolt Alberto Santos-Dumont-nal, a brazil–francia repülőssel, aki a Wright fivérekkel egy időben lett a repülés első időszakának kiemelkedő személyisége. A XX. század első éveiben a karóra még nem terjedt el, a zsebórák klasszikus használati módja mellett sok esetben nagyméretű, tokszerű bőrszíjba tették a zsebórát, és viselték karóraként. Ez viszont nagy és kényelmetlen volt, a kezelése pedig körülményes, ami pedig nem volt szerencsés, hiszen a pilótának éppen elég feladat volt az, hogy a levegőben tartsa a gépet. A fennálló igény kielégítésére Dumont tervei alapján Louis Cartier megtervezte, majd a svájci órakészítővel, Edmond Jaegerrel elkészíttette az első karórát, amelyet részben a barátjáról nevezett el, így jött létre 1904-ben a Cartier Santos. Érdekesség, hogy a Santos típuscsalád a mai napig kiemelt szerepet tölt be a márka kollekciójában.

Ide vehetjük Cartier második jelentős karóráját is. Louis Cartier a haditechnika szerelmese volt. A francia haderő kétszemélyes harckocsija, a Renault FT-17 szabályosan elbűvölte Cartier-t. Ennek tükrében várható volt, hogy létrehoz valami olyat, amit a tank ihletett meg: ez lett a Cartier Tank. Az azóta ikonikussá vált tokforma felülnézetből idézi a harckocsit. A tok két széle a lánctalpakat, a belsőbb, ötperces osztású skála pedig a harckocsi tornyát ábrázolja. A Santos mellett a Tank is része a Cartier kollekciójának, amióta az első darabot elkészítették.

Egészen addig a karórát inkább női ékszernek tekintették, és a zsebóra számított a férfiasabb viseletnek, az első világháború során a karórát viselő katonák révén a karóra elkezdett „menő” lenni. Akármennyire is érdekesen veszi ki magát ez a szó ebben a kontextusban, a katonai viselet tette divatossá a karórát a hétköznapokban is.

Búvárórák

A cseppállóságnál lényegesen nagyobb kihívás volt a több tíz méteres vízállóság a búvárórák esetében. Bár az Omega Marine 1932-ben egy moduláris tokkal megmutatta, hogy lehet 73 méter mélységig vízálló órát készíteni – sőt öt évvel később 132 méterig jutottak, igaz, laboratóriumi körülmények között –, mégsem ez lett a legismertebb búváróra. Sőt kifejezetten kevesen ismerik, hiába készített az Omega egy XXI. századi újrakiadást.

Az óraiparban több alkalommal is találkozhattunk szoros befutókkal, megkérdőjelezhető első helyekkel és városi legendákkal. Az alaptézis jelen esetben az, hogy az első búváróra a Rolex Submariner. Igaz, erre semmilyen hitelesnek tekinthető dokumentum nem utal, az tény, hogy a Rolex készítette el az első, 100 méter mélységig tesztelt búvárórát. Ahhoz, hogy búvárok számára alkalmasnak tekintsünk egy karórát, a vízállóság mellett kellett egy egy irányba forgatható, percosztásos lünetta, amelyet be lehetett állítani a merülés kezdetének időpontjához, és onnantól a lünetta skáláján látható volt, hogy hány perce tart az alámerülés. Szükség volt továbbá világító mutatókra és indexekre, és legalább annyira egy menetes koronazárra. Napjainkban az ISO 6425-ös szabványnak kell megfelelni, de 1954-ben még sehol sem volt a búváróra ISO-szabványa.

Azt több helyen is olvashatjuk, hogy az első, 100 méterig vízálló búváróra a Submariner volt, de azt már kevesebb helyen, hogy az első búváróra a 91,44 méterig, tehát 50 ölig vízálló Blancpain Fifty Fathoms volt, 1953-ban. Történelmi szempontból 8,5 méteren vérzett el. Ettől még első, de mégsem ez ragadt meg az emlékezetünkben. Mindkét darab a korai modellekhez hasonló formában kapható napjainkban is.