Robert Kirkman 2003-as The Walking Dead című képregényszériája kezdetben csak arra a koncepcióra épült, hogy hogyan lehet létezni a mindennapokban egy (zombi) apokaliptikus világban, ahol nem tudsz leugrani a zöldségeshez, nincs hétvégi meccsnézés a haverokkal, és többé nem kell reggel elvinni a gyereket az óvodába, mert nincsen már óvoda, de ha mégis, akkor jobb messzire elkerülni azt. Nincs sarki fűszeres, nincs internet, nincs Facebook, és nem jön a következő Marvel szupermozi, nem kell már rá várni. Valahogy így indult a dolog, majd elmélyültek a gondolati szálak. Az AMC által televíziós sorozattá gyúrt képregényfolyam idővel átlép minden tabut és határt, és az emberi közösségek mindennapi túlélő show-ját egy alternatív társadalomépítő tesztté teszi, ahol a sorozat szereplői két sétáló halott szétvágása között arra tesznek kísérletet, hogy a közösségi szerveződés minél jobban biztosítsa a „normális” életre legalább nyomokban emlékeztető hétköznapokat.

A sorozat hét évada alatt a szereplők hatalmas változásokon mennek át. Az első két évadban túlélők csoportjai túljutnak a sokkoló új realitáson, a megváltozott környezet elemi brutalitásának végtelen kegyetlenségén, ahol a gyengék, a védtelenek és az ostobák többsége elhullik. Csak azok maradnak, akik, ha nem is a legokosabbak, ravaszabbak, vagy a legjobb helyzetelemzők, de mindenképp cselekvőképesek, és gyorsan viszonylag helyes döntéseket tudnak hozni, illetve kellő brutalitással tudnak reagálni az őket ért inzultusokra. A sorozat főszereplőjét, Rick Grimes exrendőrtisztet képesítése, fegyverhasználati tudása, gyors helyzetfelismerő képessége és családja iránti elszánt védelmező ösztönei hamar vezetői pozícióba emelik, és lassan a válaszkeresések is megindulnak.

A második évad 10. részének sokatmondó jelenetében az egyik szereplő az autóból kifelé bámulva teljes közönnyel és érdektelenséggel szemléli az út melletti mezőn áthaladó élőhalottat.

 

A világ megváltozott, ez ellen már nem lehet mit tenni, a „járkálók” a környezet legtermészetesebb részei, akár az eső, a napsütés, vagy a szél. Együtt kell tudni élni velük, ők is az „új normalitás” részei, már nem megoldandó kérdés, nem misztikum, nem rémálom, csak egy kedd reggel.

A különböző karakterek eddigre túljutottak már a szokásos problémafelvetésen, miszerint hogyan is reagáljanak a vakolatig lepusztult, zombifikálódott világra (önfeladás, totális önzés, teljes szellemi, fizikai elbarikádozás, ámokfutás, nihilista közöny), és a következő megoldandó feladatra koncentrálnak, a kedd után szerda jön. Semmi extra, csak valahogy legyen.

Az első két évad arra ad adekvát választ, hogy a „demokratikusan” szerveződő csoportok – vagyis ahol mindenkinek van beleszólása a döntésekbe – kinek-kinek intellektusától, vágyaitól, önző céljaitól vezérelve – természetesen működésképtelenek, és idővel a veszteségek meghatározóak lesznek. Mindenki másfelé megy. Egy markáns helyzetre a csoportnak egységként kéne reagálnia, de helyette atomizálódik, aprózódik és felmorzsolódik a nyomás és az érdekellentétek alatt. Egyszerűen megszűnik az adott túlélő közösség, illetve csak nyomokban tartalmazza a régit, amivel talán nem is lenne gond, hiszen minden változik.

A gond azzal van, hogy a csoport képtelen helyes döntéseket hozni, ha mindenkinek egyenlő jogai vannak, sőt, képtelen bármilyen döntést meghozni, így Rick „diktatúrát” vezet be:

innentől egyedül ő a döntéshozó, akinek ez nem jó, annak séta van, és lehet kimenni a vadonba…

Az alkotók folyamatos válaszkeresésének – miszerint hogyan működhet egy emberi közösség ebben a horror közegben, megtartva a még használható hagyományos értékrendeket, morális alapvetéséket, amik működtethetnek egy túlélő civilizációt – következő állomása ez a mini diktatúra, ahol Rick hozza a döntéseket, és vállalja is a felelősséget a következményekért, amik óhatatlanul be is köszöntenek.

A személyes veszteségek sora, az ellenséges csoportok feltűnése, a kényszerű kompromisszumok végül megroppantják az egyént, és személyes válasza az eseményekre az őrület és az elembertelenedés különböző stációi lesznek. Ennek a vezetői koncepciónak ellenpontjaként – és egyben végleges megbuktatására –

felbukkan a Kormányzó a teljesen őrült és zsarnoki rendszerével,

ami nem „nemdemokrácia”, hanem simán csak egy rezsim,

a maga propagandájával, mészároslegényeivel és cirkuszi játékaival.

A sorozat minden szinten túllép a rémálom-világ lakóinak hentelésén, és megkezdődnek a túlélő közösségek közötti meccselések.

Egyre-másnak tűnnek fel azok a csoportok, melyek vezetői nem sajnálják a megdöntött képmutató és kizsákmányoló fogyasztói civilizáció összeomlását, és így végre egészen kiteljesedhetnek, legyenek akármennyire torzak, betegek, önzők vagy kegyetlenek…

vagyis annak minősülhettek az előző felállásban.
A túlélő közösségek természetét és egymással kapcsolatos interakcióit vizsgálva azon elmélkedhetünk, hogyan lehet fenntartani egy összeomlott világ maradékát. A harmadik és a negyedik évad erre ad konkrét választ: Sehogy! Minden menthetetlenül gallyra lett vágva. Nincs menekvés.

Amikor az otthon, a menedék szó szerint egy megtisztított börtön, ahol cellákba rendezkednek be a főhősök, jelezve, hogy nem tudni pontosan ki hova is van bezárva, illetve pontosan ki is van elzárva kitől. De ezek a kérdések – ahogy említettem már – hamar érdektelenné vállnak a Kormányzó feltűnésével, aki példátlan kegyetlenséggel fosztogatja a maradékvilágot, és ha béketárgyalásokra is kényszerítenék, arra a lehető leggyorsabban egy tank felvonultatásával reagálna, mivel semmiféle módon nem tűri el olyan csoportok jelenlétét, amiket nem ő irányít.
A szereplők és közösségük folyamatos és megállíthatatlan roncsolódását mi sem jelzi jobban, mint a negyedik évad 14. része.

A The Grove című epizód végleg leszámol minden össztársadalmi komfortzónával, darabokra szabdalja a maradék erkölcsi és morális józanságot, és a bomlott lét egy olyan részére vezeti a nézőt, ami egyértelművé teszi, hogy a remény, a visszaút, a megváltás többé nem létezik, és mindennek pusztulnia kell.

A tévétörténelemben először kegyetlen merészségével és példátlan gátlástalanságával az epizód azt mutatja be, ahogy a gyerekek, a jövő képviselői, akik számára ez már nem egy borzalomvilág, hanem természetes közegük – amelyben magabiztosan és merészen mozognak – hogyan válnak semmissé.

Lizzie, az egyik menekülő kislány, úgy gondolja, hogy az élőhalottak nem gonoszak és nem is veszélyesek, csak „mások”, ezért eteti őket, és nem fogadja el társai intelmeit és a valóság kegyetlenségét.

Hogy igazát bizonyítsa, megöli szellemileg tiszta és értelmes barátnőjét, Mikát, hogy majd, ha visszatér, ismét boldogok lehessenek. Miután Rick karonülő lányával is majdnem végezni tud, a csoport egy másik tagja Carol felismeri, hogy Lizzie minden emberre és csoportra életveszélyes, és hogy csak egyetlen biztos módja van annak, hogy mások ne kerüljenek vészhelyzetbe. Meghozza azt a döntést, amit rajta kívül talán senki nem tudna meghozni: a „társadalomra” veszélyes egyedet agyonlövi.

A túlélés, a remény, az élet lángjának továbbvitele halott. A jövő csak őrületet vagy halált tartogathat, semmi mást.

A történetfolyam itt érkezik el ahhoz a mélyponthoz, amikor már nem tud mit mondani. Nincs mit megmenteni, tanácstalanság van, percéletek. A remény golyóval a fejében, kibelezve fekszik egy kis amerikai mellékúton, mely egy roppant sötét rengetegbe vezet.
Rickék csoportja fizikálisan és morálisan is megtört, atomizálódott, szétszóródott. Közösségi jellegét maximum a csoportosan elvégzett vérengzésekben és az együtt megszerzett menedékekben őrzi már. Azért vannak csak együtt, mert a többség nagyobb erőt képvisel, és így potenciálisan védettebb.

Az ötödik évadra a főszereplő közösség ismét menedékre lel, egy fallal körülvett minicivilizációra, meleg otthonra, vetett ágyra,

de hamar kiderül, hogy a vadon, amiben eddig jártak, valójában bennük van. Észrevétlenül elállatiasodtak, és úgy tűnik, beilleszkedésre képtelenekké váltak.

El sem tudják képzelni, hogy valahol ne ellenséges környezet fogadja őket, és vesszőfutásuk talán befejeződhet. A béke szigetére érve képtelenek a békére, képtelenek szeretni, bízni, élni. A biztonságos közegben tervezgetnek, hatalomra törnek, bomlasztanak és szervezkednek. Olyan erőkké fejlődnek, melyek ellen eddig ők maguk küzdöttek. Mások biztonságában, élettörténetében vállnak antagonistákká.

Az agresszió természetszerű válaszként érkezik. Az emberek ebben a történetben kétfélék lehetnek: vagy a halálukat váró gyengék, vagy a rájuk vadászó gyilkosok, kannibálok, állati közösségek, militáns rabló csoportok. Ebben a közegben találnak hőseink ismét menedékre, ami most úgy tűnik nem hazugság.

Lassan átveszik a vezetést, és ismét felmerülnek a kérdések, hogy hogyan tovább, hiszen ami eddig igaz volt, az most rossz, veszélyes, hamis, önáltató vicc.

Alexandria egy időtlen nyugalomban, naiv mesevilágban megbúvó menedék, ami új reményt ad a civilizáció felélesztésére, ahol minden élet számít, és ahol létezik megoldás, jövő, béke, szeretet, emberség.

Akkor most mi legyen: ismét demokrácia, diktatúra, félkatonai szervezet, esetleg gyilkosok egy csoportja vegye át a hatalmat? Rickék arra a döntésre jutnak, hogy felajánlják képességeiket a túlélés érdekében, vagyis ellátmányért gyilkolnak, bérgyilkosokká válnának. Végül megismerkednek egy minden eddiginél veszélyesebb és őrültebb létszerveződési formával, aminek az alapja egy hatalmas és kiterjedt fegyveres szervezet, az élén egy karizmatikus vezetővel, aki a Kormányzó zsarnokságát is felülmúlja brutalitásban, féktelen erőszakorgiájával, és azzal, hogy rabszolgasorba taszítja a környékbeli túlélő közösségeket. Védelmi ellátmányt követel, és minden létező normalitásnak beint. Ő Negan, akinek minden emberét szintén Negannak hívják. Ő a jövő. Mindenki ő, és Ő mindenki, nem tőle rettegnek az emberek, hanem önmaguktól, saját társaiktól és mindenkitől, hiszen Negan minden és mindenki. A bomlott személyi kultusz párosul egy paramilitáris szerveződéssel, egy maffia attitűddel, és az egész nem más, mint egy kiterjedt erőszakszervezet, arctalan, embertelen résztvevők közösségével. Úgy tűnik, mintha ebben az alternatív világban csak így lehetne létezni. A néző pedig már szinte nem is érti, miért küzdenek itt a jóérzésű emberek. Rick és csapata megtörik. Legyőzik őket, a kilátástalanság pedig immáron végleges.

Nincs, és nem is lehet hová szerveződni, beosztottak lettek, termelő rabszolgák.

A kérdésekre adható válaszok száma véges: vagy Negannak dolgozol, vagy meghalsz.

A rendszer kritikusai arra gondolhatnak, hogy nem sok minden változott, hogy a nehézségek nem nemesítették a gondolkodást, a morált, hanem a maga naturalista módján minden folytatódik ott, ahol az előző világ véget ért. Jelenleg itt tart a The Walking Dead, de fut tovább a maga végtelenül cinikus és realista gondolatkísérletével, és úgy tűnik nem igazán hisz az ember jobbik felében, sőt, akik csoportokba verődnek, azok hamar megindulnak a romlás és az őrület irányába.

De ez csak egy televíziós sorozat, semmi köze nincs a valósághoz.